Nagy Péter szerk.: Irodalomtörténet, 1982. 14/64. évfolyam
Műelemzés - Rónay László: Nyugati magyar líra – két nézetből 744–751. p.
Szemle 749 szemléletéről is oly sokat eláruló rímpárjának, az „álarc" és a rárímelő „halál arc"-nak emléke sejlik-e föl Gömöri György egyik ugyancsak árulkodó verséből? Naponta nyelvet - álarcot cserélek. Néha úgy érzem: arcom már ez álarc, néha meg: hiába vergődik a lélek, megváltásra csak ön nyelvén találhat. Mert leírhatom angolul az élet minden rejtelmét, le a mindenséget, de anyám nyelvén tudom csak kidadogni a naplementét alkotó igéket. Magyar költőnek maradni az emigrációban, s ezért napról napra megvívni a harcot — ez az emigráció költészetének igazi témalehetősége, s ennek egzisztenciálisan is átélt, olykor gyötrelmes vallomásait találjuk a már név szerint is kiemelt lírikusok műveiben. Tájékozódásuk iránya természetesen nem egységes. Gömöri György közöttük talán a leghagyományosabb, Vitéz György pedig a legmerészebb újító. Horváth Elemér az emberi kultúra hagyományaiból és jelenéből is megtermékenyülve alakított ki egy sajátos lírai világot, melyben a lét értelmére, az emberi élet rendeltetésére való rákérdezés gesztusa a legjellemzőbb és legerősebb. S benne, az ő költészetében is tetten érhetjük azt az egész emigráció lírájára jellemző jegyet, hogy visszarímel a hazai líra számára legfontosabb ösztönzéseire. Horváth Elemér költészetében Szabó Lőrinc drámain izzó tárgyiassága jelentette ezt az ösztönzést. Másoknál Juhász Ferenc és Nagy László képalkotásának emléke sejlik föl. A fiatalabb és kissé fésületlen Keszei István Pilinszky Jánosra rímel. S jócskán lehetne bővíteni a példák számát, annak bizonyításául, hogy a nyugati magyar líra valóban egyik alkotó eleme a sokat emlegetett ötágú sípnak, bár az alaphangot a síp másik ága játssza . . . A Vándorének és a Nyugati magyar költők antológiája 1980 e lírának korábbi, mára részben meghaladott állapotát rögzíti. A bennük szereplő költők némelyike azóta teljesen új csapáson jár, s nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a furcsa jelenséget sem, hogy egyik-másik lírikus megelégelve eddigi visszhangtalanságát, hirtelen hangot váltott, s olyan vidékeken kalandozik, melyeket nagyon szerényen pornográfiának nevezhetünk. Bizonyára sikeresek lesznek e versek az olvasóknak azokban a köreiben, melyek nem felelősségre ébresztő, a szépet szeretni tanító dokumentumot várnak a költészettől. Ugyanakkor azonban aggasztó is e fordulat, hiszen annak bizonysága, hogy a nyugati magyar