Kabdebó Lóránt szerk.: Irodalomtörténet, 1996. 27/77. évfolyam
Tanulmányok - Fried István: Petőfi Sándor „zenei” önarcképe 114–128. p.
indokait. Hiszen optimális esetben egy valódi és utólag átírt (átpoétizált) kronológia szembesítéséből feltehetőleg a költői intenció is több valószínűséggel közelíthető meg. 1848-ban már Petőfi Sándor a nemzet költője, ő a nemzeti költő (Vörösmarty és Arany csak mellette az), az ő, mindenekelőtt lírai, alkotásai a korszak nemzeti és meghatározott rétegek magatartását kifejező törekvéseinek reprezentánsai. Petőfinek tehát az az érdeke, hogy lírája olyannak lássék, mint amely azonnal reagál a korszak politikai és egyéb változásaira; eseménylírát alkot olyan értelemben, hogy a történések summáját adja, költészetté, költői szemszögből tekintve a legmagasabb rendű megszólalási-közlési változattá szublimálja, és ezáltal értelmezi, költészeti és egyetemes, emberiségi történelmi dimenzióba helyezi mindazt, ami eseményként tarthat számot a megörökítésre. Petőfi Sándor azonban programja szerint ekkor már nemcsak (bár elsősorban) nemzeti költő; éppen az a költészettörténeti szerep, amelyet maradéktalanul betölteni törekszik, igényli, hogy még legbensőbb, legszemélyesebb ügyeibe is bevonja a magyar és a világköltészet hagyományát, saját korábbi éveinek líráját (legalábbis annak frazeológiáját újragondolja, kiteljesítse), egyszóval Béranger és Heine, Victor Hugo és Herwegh, ám éppen úgy Eötvös, Vörösmarty és az 1840-es évek, főleg a messianizmus körében keletkezett magyar líra és gondolat témáit, szókincsét, politikai és személyes utópiáját Petőfi-művé összegezze. Még az olyan, ártatlannak tűnő és biedermeier vagy szentimentális témaként megverselt tárgynak, mint a magas és mély, királyi és szerény, harci és békés, hidegen messze látszó és csöndesen megbúvó bináris oppozícióját, már az előző periódusban több változatban megjelenítő Petőfi-lírát újragondolja, azaz „A völgy és a hegy" szembeállításából adódható költői-világszemléleti lehetőségeket, s ezúttal nem a Kárpátok és az Alföld bilincsszabadság dichotómiája kiegészítő motívumával festi alá a személyessé válható világ szépségét, még csak nem is a palota és kunyhó politikai hitvallását öltözteti komor-patetikus versbe, hanem az antropomorfizált természetet beszélteti, a számára is(?) kiindulópontul szolgáló Horatius-toposz távolról idederengő ellentétét bontja ki olyképpen, hogy a valóságos és a vágyott lét képzelt vitáját adja, a sorsával és létével elégedetlen, egy másik létformába vágyó sors kielégületlenségének és kielégíthetetlenségének vallomáslíráját. A kétszer négy versszak sorrendiségével sugall állásfoglalást, meg azzal, hogy az első négy versszakban pozitív töltésű helyzetek a második négy versszakban (hasonló előadásban is) visszájukat mutatják, az első négy versszak romantikus szókincsből merített frazeológiája az érzékenységnek egy korszerűsített, más Petőfi-versekben kifejtettebben, ám nem kevésbé személyesen hiteles képkincsébe hajlik át. A kétszer négy versszak, a hegy és a völgy vitája egyben az életérzések, életformák, életértelmezések, ám mindenekelőtt a költői szókincsek vitája, anélkül azonban, hogy bármelyik „szubjektív" érvényessége kétségbe vonatna. Az a paradox szituáció, miszerint az utópikus életformát rejtő völgy