Kabdebó Lóránt szerk.: Irodalomtörténet, 1996. 27/77. évfolyam
Tanulmányok - Fried István: Petőfi Sándor „zenei” önarcképe 114–128. p.
fried István zengi ki a romantika nagyszabásúan fenséges szólamát, míg a hegy él a biedermeier és az érzékenység szókincsével, tehát ez a megfordított költői szituáció a tónusok egyértelműsíthetőségét látszik megkérdőjelezni, így a közeli és a távoli egyként lehet tragikus élmény; a költői világ értékfelfogásának ismerete szükséges az olvasói állásfoglaláshoz. A völgy és a hegy ilyen módon a Petőfi-líra értékszerkezetét is tematizálja, úgy, hogy a magyar és a világlíra egy jól ismert motívumát egy egyszerre hagyományos és újszerű szituációban járja körül. Hiszen a „fent"-ről szólva a hatalmi szféra szókincsével élve a reformkori magyar líra nem egy szó- és képújítását illeszti a romantikus látomásköltészet modorában előadott monológba. Egyben deszakralizálja az egyházi terminológiát, az „isteni" meg a „tömjénfüst" éppen úgy a pusztán hatalmi beszéd részévé válik, mint a „hódolat", az „aranykorona", a „palást", a „bíbor": a hatalmi jelvények, jelképek a nagyvilágra felülről tekintő és a kozmológiai időszámítás szerint létező lét jelzéseként a fenséges és elhagyatott magánosság képzetkörét adják. Mindezt úgy, hogy a völgy sóhajából fakadó leírást a vers második szerkezeti egységében a hegy önértelmező gesztussal értelmezi. A hegy sóhaja ellenben egyfelől a völgylétet tematizálja, másfelől e völgylét kódjait dekódolja, alig rejtett (költői) önidézet formájában eleveníti föl a Petőfi-líra egy-egy típusának kulcsszavait, önálló verssort alkotva, tehát a versegészen belül (majdnem öntörvényű) szegmentumot, még egyszer, tömörítve, megnevező-utaló szavakra szorítkozva egy bizonyos típusú, nem oly rég sokat vitatott, máskor bírált, végül is elfogadott líra kifejezéskészletét mutatja föl a költő: „Pillangó, harmat, csalogány, virág..." A hegy sóhajában fölbukkanó Petőfi-önidézethez járulnak a pusztán perspektívából látható, tehát kizárólag a hegy által megnevezhető roppant ellentétek, enyelgő szellő-csatázó fergeteg, odalenn-idefönn, s ugyancsak a hegy teljesíti ki a völgy sóhajának áthangolásával nagyvilág-létélményét: míg a völgy a nagyvilágra letekintés „isteni" voltáról áradozik, a hegy a „nagyvilágtól mélyen" elrejtőzés boldogságát szegezi ezzel szembe. S ezzel mintegy keretet is ad a versnek, a kétszer négy versszak egymásnak felel, 1-8, 2-7, 3-6, 4-5 a megfelelő párok. A Petőfi-kronológia az Olaszország10 elé teszi ezt a verset, és ugyan semmi nem szól ellene, de mellette sem túl sok. Annál is kevésbé, mivel az Olaszország (és ennyi a bizonyosság, alig valamivel több) az itáliai forradalom magyar költői visszhangja, tehát történelmi eseményhez fűzhető. Csakhogy az Itálián végighullámzó forradalom melyik szakaszához? A szicíliai (palermói) forradalomhoz-e, akkor valójában januárra, méghozzá elejére tehető a vers, persze kiszámítandó, mikor tudta meg Petőfi a hírt. S ha azonnal reagált rá (versével), akkor legalább azt lehet tudni, nagyjában-egészében milyen időpontok közé valószínűsíthető a vers megírása. Ebben az esetben a közlés dátuma sem segíthet, hiszen Petőfi életében nem jelent meg a vers. Ha a költemény szókincsét, képanyagát, szerkesztettségét tekintjük, semmi köze a megelőző és utána következő(?) műhöz, antikizálása ugyan méltó és illő a tárgyhoz, látomásos prófétikus, 116