Tamás Attila szerk.: Irodalomtörténet, 1999. 30/80. évfolyam
Műelemzés - Debreczeni Attila: Szilágyi Márton: Kármán József és Pajor Gáspár Urániája 150–153. p.
SZEMLÉ Kezik, hogy nemcsak az eleddig a Kármán-életmű részének tekintett írásokat vonja be vizsgálata körébe, hanem a teljes anyagot, így számos olyan összefüggés is feltárulhat, amely korábban szükségszerűen a homályban maradt. A sorjázó fejezetek számos felfedezést tartalmaznak, minden eddiginél alaposabb képet adva az Uránia szövegeinek eredetéről, keletkezéséről (noha még sok filológiai részlet vár további tisztázó vizsgálatokra). Mindeközben azonban pontosan kirajzolódnak a szerkesztői elvek, a munkamódszerek, a szemléletmód művelődéstörténeti és irodalmi összetevői is. Szilágyi Márton meggyőzően mutatja be, hogy az Uránia szellemi tájékozódása milyen nagymértékben kötődik a századközép irodalomszemléletéhez, milyen fontos a Bessenyei-kör inspirációja. Felveti ugyanakkor a kérdést, hogy hogyan függött mindez össze a Fanni Hagyományaiban és az Urániában másutt is megjelenő platonizáló szerelemfilozófiával és modern prózaírói törekvésekkel. Úgy gondolom, e jelenség a kor sajátja volt. A Bessenyeiek nyomán az 1780-as évek végére, az 1790-es évek elejére kialakuló irodalomművelés a nyelvi program és a nemzeti tudományosság problémavilágában mozgott. A korabeli irodalmi életbe belépők és belépni szándékozók közös nyelven szólaltak meg, kiformált műfaji konvenciókat és fráziskincset variálva. A tudós literátorság e beszédmódján belül (azt meg nem szüntetve) azonban a kérdéses időszakban kezdett elkülönülni egy másik irodalmiság, amely az érzékenység irodalmi konvencióit követte és alkotta meg. Az érzékenység így valójában mint a nemzeti tudományosság tartalma tűnt fel a korabeli irodalomértelmezésben, noha nyilván csak elég laza szálakkal kötődött ahhoz, önálló beszédmódot alkotván meg. Az Urániában ennek a jelenségnek az egyik legmarkánsabb megnyilvánulását látom. További fontos jellegzetessége ennek a kettős kötődésű irodalmi törekvésnek az, hogy kapcsolódni kíván a népszerűség szféráihoz. Az Uránia e vonását a könyv kiválóan érzékelteti, egyben új területekre is (ismeretterjesztő jelleg, kalendáriumok) irányítva figyelmünket. Ez azonban, úgy tűnik, megint csak nem egyedi jelenség, hanem a korabeli literátor értelmiség egy jellemző törekvése. Mintha valami hasonló „alászállásra" ismerhetnénk Péczeli József Mindenes Gyűjteményében, s nagyon hasonlónak tűnik Fazekas Mihály törekvése is, főleg a Csokonai halála utáni időszakban. De Csokonai szemléletmódja ugyancsak nagyon rokon az Urániában megformálódó eme szemléleti jegyekkel, nemcsak A' Nemzet' csinosodásával fennálló párhuzamok tűnnek könnyen bizonyíthatóaknak, hanem a (jozefinista indíttatásúnak látszó) tudományterjesztési ambíció is. Mindazonáltal a monográfia második összegzése arra a végkövetkeztetésre jut, hogy az Uránia egészében „légüres közegbe került a virtuális olvasóközönség nemléte miatt" (293.), vagyis hogy a popularitásnak az igazi (például a kalendáriumi olvasmányok jelentette) szintjére csak ritkán és részlegesen jutnak az Uránia szövegei, a női olvasóközönség pedig inkább ideáltípusként létezik a literátor értelmiség tudatában, semmint valóságosan. Nem vitatva e megállapítások lehetséges igazságát, csak annyit szeretnék jelezni, hogy a korabeli popularitás és nyilvánosság kérdései máig elég kevéssé tisztázottak a szakirodalomban, jobbára régről örökölt megállapítások ismétlődnek rendszeresen e vonatkozásban. Tehát az érvényesebbnek látszó kijelentések megalapozásához szükségesnek látszik e kérdéskör friss szempontú megközelítése. Azt mindenképpen figyelemre méltónak gondolom, hogy éppen a 151