Tamás Attila szerk.: Irodalomtörténet, 2001. 32/82. évfolyam
Tanulmányok - Schein Gábor: A szubjektivitás romantikus modelljeinek átalakulása Füst Milán pályájának korai korszakában 209–228. p.
SCHEIN GÁBOR semet, hogy vagyok?". Filozófiai értelemben nyilván már az a feltételezés is könnyen cáfolható, hogy az itt és most létező én akár tudati tartalomként vagy érzésként is elválasztható lenne a róla tehető állításoktól. Ha ezt bárki megtenné, meghatározhatatlanná válna, hogy miről beszél, így az első kérdés folyamata itt megszakad, és átadja a helyét fordítottjának: „ha tényleg élek, minőségileg azzá lennem, ami vagyok, szükségszerű-e, vagy véletlen dolga?". Az esszé eredeti változatának következő mondatai ezt a kérdést kibővítik a szabad akarat kérdésévé, amely nem valamiféle transzcendens, hanem természeti-biológiai szükségszerűséggel áll szemben. Aligha véletlen, hogy Füst ezt a részt később alaposan átdolgozta, mert e helyütt a legjobb úton halad afelé, hogy eszközök híján elvesszék a nyugati filozófiai hagyomány alapkérdéseiben. Az esszé azonban valójában nem a szabad akarat kérdésére keresi a választ. Éppen ezért foglalkoznunk kell majd azzal, miért bocsátkozik Füst Milán esszéjének első felében olyan fejtegetésekbe, amelyek még a kérdések pontos megfogalmazásáig sem juthatnak el. Az esszé a továbbiakban nem is kísérletezik ilyesmivel, hanem a szükségszerűség és az akarat vitáját függőben hagyva elkülöníti a gondolkodás két típusát, a külső és a belső bírálatét, amelyek később az esztétikai szemlélet két módjává alakulnak át. Feltűnő, hogy miközben a gondolkodás mindkét fajtája reflexív természetű - amennyiben az egyik önmagára, a másik a külső világra vonatkozik -, az utóbbi szerkezetét Füst meglehetősen egyszerűnek látja, míg az előbbit elvileg végtelennek, amelynek ugyan határt szab valami, de hogy mi, azt nem sikerül pontosan meghatároznia. A gondolat itt következő belső bírálata, mely az intelligencia mértékének sok tekintetben meghatározója és mely fokokra, körökre osztható, tőlem irányítható-e, vagy természetemből következőn önként folyik: 1. Én élek, látok. (Nem tudok róla. Primitív élet-érzés.) 2. Én észreveszem, hogy látok s megítélem, jól-e, rosszul-e? (Ha rosszul, ezentúl gyakori igyekezetem után jobban fogok látni. Tehát korrekció kezdetleges én-érzésemen. Tehát fejlődik vagy egy kettős, vagy egy második én-érzés.) 3. Én észreveszem az ítéletemet (magamtól?) és felülbírálom, helyes-e? 4. A fölülbírálat helyes-e? Stb., de nem a végtelenségig. Vagy a külső tények bírálata honnan származik? 1. Én élek, látok. (Nem tudok róla. Primitív élet-érzés.) 2. Én tudomásul veszem, hogy látok s megítélem, jó-e, rossz-e, szép-e az, amit észrevettem... S ez nincs tovább. A kétféle gondolkodás, amint arról már szó volt, kétféle esztétikai szemléletnek felel meg. A belső tények bírálata a belső szemléletnek, amely nem is annyira szemlélet, mint inkább az ön önreferencialitásában megnyilvánuló átélés, a külső tények bírálata pedig a külső szemléletnek, amelyben az én nem önmaga, hanem a rajta kívüli világ ábrázolásának közvetítője. A gondo- 210