Tamás Attila szerk.: Irodalomtörténet, 2001. 32/82. évfolyam
Tanulmányok - Dobos István: A szöveg történetisége – a történelem textualitása. Az újhistorizmus. [I.] 594–610. p.
DOBOS ISTVÁN ragadható meg, hogy az újhistorizmus hajlamos mindenben felfedezni a jelenkori korszerűség jegyeit. Ez a törekvés nem teljesen független az „antikvárius" történelmi gondolkodásra való visszahatástól, amellyel szaktörténészek „megkísérelték meghatározni annak mértékét, hogy mennyiben különbözik a múlt adott szakasza az ő saját korszakuktól".10 Emlékeztetnem kell arra, hogy Hayden White figyelme kiterjed a történelmi munkákban jelen lévő megnyilatkozások módozataira és különböző szintjeire, mint az „1. krónika, 2. történet, 3. a cselekményformálás módja, 4. az érvelés módja és 5. az ideologikus belefoglalás módja".11 Az újhistorista elemzésekben ennek az átfogó igénynek és módszerességnek a megnyilvánulásaival viszonylag ritkán találkozhatunk. Ehhez a kérdéshez is vissza kell még térnünk a későbbiek során. Az ötödik pontban szorgalmazott kultúra poétikája azt ígéri, hogy képes válaszolni a piacgazdaságra szervezett társadalmak kihívásaira. Meg kell jegyeznem: nemritkán viszonylag összetett közgazdasági gondolatmenetek elsajátítását igényli az olvasótól némely újhistorista tanulmány, hogy érthetővé váljék az irodalom és a gazdaság közötti analógia alapja. Szubjektumelméleti távlatból például a szerződéses viszony üres személyiséget követel. Az üzletfelek is maguk kívánják saját érdekeiknek megfelelően kitölteni a szerződés üresen hagyott részeit. Az üres szubjektum számít eladhatónak a piacon, s a mindenkori hatalomnak is erre van szüksége. A szerződő felek fölött beálló történés értelmezéséhez bevezetett fogalmak, amilyen például Hobbesnak az állam, Marxnak az általános egyenérték, Freudnak a tudatalatti vagy Saussure-nek a nyelv a lényegétől megfosztott humán szubjektum kiüresedettségét fejezik ki. Az újhistorizmus elfogadja, hogy az üresség elkerülhetetlen, szükségszerű. A szerző halálát bejelentő Barthes, az üres szubjektumról szóló Lacan, a hatalomnak alávetett szubjektumról értekező Foucault, a címzettet (adressee) implicite megszüntető írásos jelről elmélkedő Derrida, s összességében mindazoknak a szubjektum haláláról szóló elbeszéléseknek a folytatásaként értelmezhető az újhistorizmus, amelyek nem tragikus hangsúllyal beszélnek a személyiség humanista perspektívájának kérdésessé válásáról. Az újhistorizmus számára nem elsődleges probléma a szabad személyiség megléte vagy hiánya, sokkal inkább az látszik termékeny kérdésnek, hogy miként lehetséges „önfenntartó szorongást" (self-sustaining anxiety) teremteni. Ez a felismerés belülről is fakadhat, ha felismeri az én, hogy pusztán a piac teremtménye, s ez a szorongás Greenblatt szerint akár még üdvös (salutary) is lehet. Másfelől a hatalmi helyzetük fenntartásában érdekelt emberek, ha csak tehetik, szerét ejtik annak, hogy a gyengébbekben szorongást keltsenek. Az önfenntartó szorongás tehát egyaránt gyökerezhet a hatalomban és/vagy a gyökértelen szubjektivitásban, de a piac bizonytalanságában is. 598