Tamás Attila szerk.: Irodalomtörténet, 2001. 32/82. évfolyam
Tanulmányok - Dobos István: A szöveg történetisége – a történelem textualitása. Az újhistorizmus. [I.] 594–610. p.
A SZÖVEG TÖRTÉNETISÉGE - A TÖRTÉNELEM TEXTUALITÁSA. AZ ÚJHISTORIZMUS A régi historizmus a történelmi eseményeket a köztük feltételezett időbeli és oksági összefüggések alapján metonimikus rendszerbe szervezte. E döntő részben racionális alapokon nyugvó gondolkodás számára elfogadhatatlan az újhistorikusok kétféle kutatásmódszertani meggyőződése: az önkényes és a függő kontingencia közötti ide-oda játék. Mire lehet itt gondolni? Marion Ross a feszültséget teremtő oszcilláció hatáselvét hangsúlyozza az újhistorista történeti narratívával kapcsolatban.15 Ennek lényege hozzávetőleges pontossággal abban ragadható meg, hogy a történész munkájának eredményeként feltárt oksági összefüggések hatására az elbeszélésben érjen össze egy történés egy következményes viszonylatba állított másik történéssel, ugyanakkor például egy bizonytalanságot sugalmazó anekdota közbeiktatásával jelezze a narrátor a történetírás esetleges és önkényes voltát is. Közbevetve jelzem, hogy tanulmányomban később behatóbban is megvizsgálom és példákkal szemléltetem ezt a jellegzetes újhistorista eljárást, az önkényes és függő kontingencia között létrehozott feszültség elméleti szerepét. (Lásd: második rész V. fejezet, A történelem textualitása.) Hasonlóan vissza fogok térni annak az elméleti meglátásnak a részletesebb értelmezéséhez, mely szerint az újhistorizmus szinte teljes egészében a magáénak vallja mindazokat az elméleti alapelveket, amelyekkel felrázta Hayden White Metahistory című könyve a történészeket, amikor a retorikai alakzatokra való öntudatlan ráutaltságukra mutatott rá a történetírás narratíváinak elemzésével. Bírálói ellentmondásosnak vélik az újhistorizmus felfokozott érdeklődését a történelmi eseményekhez kapcsolódó apró részletek iránt. A „nagy elbeszélésekről" való lemondás következtében ez gyakran együtt jár azzal, hogy a „maga nemében páratlan részlet" visszaírja a diszkurzusba a totalizáló történeti narratívát, amennyiben az epizód sokkal inkább lesz valamely rejtve maradó egység reprezentációja vagy lenyomata, mint inszignifikánsan önmaga. Való igaz, hogy az újhistorista esszék roppant jelentőségteljes és szuggesztív szövegkörnyezetet képesek teremteni. David Simpson éppen efféle részletek „szemiotikai telítettsége" miatt bírálja az újhistorizmust, „amelyben egy kultúrának minden aspektusa átitatódik funkcionális-expresszív jelentéssel, ezért bármilyen szöveg és kontextus (vagy másik szöveg) között a kölcsönhatás - lényegéből adódóan - »roppant« fontossá (jelentéstelítetté) válik".16 Furcsamód bizonyos értelemben a népszerűségét is részben a részletek iránti különleges fogékonyságának köszönheti az újhistorizmus, amely kétségtelenül összetett írásmódjával, szándékolt retorikai „zavarkeltésével" (disturbance), az értelmező távlatok merész váltogatásával szédítően sok alakváltozáson hajszolja át az olvasót. A legtöbb irodalomtörténész nem merészkedik a történelem és az irodalom határterületeinek olyan ingatag talajára, mint az újhistorikusok, s így figyelmüket elkerülik azok a „nyelvi hajszálrepedések" (hairline verbal fractures) - különösen a különféle naplókban, feljegyzésekben, levelezésekben, a hagyomány emlékezetét őrző nem