Tamás Attila szerk.: Irodalomtörténet, 2002. 33/83. évfolyam
Tanulmányok - Dobos István: A szöveg történetisége – a történelem textualitása. Az újhistorizmus. II 78–97. p.
DOBOS ISTVÁN Joel Fineman számára alapvető jelentősége van annak, hogy Thuküdidész kutatói kimutatták: a történetírás módszeréről és a történeti események egymásra következéséről fent vázolt koncepció az orvostudomány historiografikus modelljét idézi. Ehhez a tradícióhoz kapcsolódik Stephen Greenblatt, s ez vezeti el majd a maga Galenuszához.23 A történész nyelve annyiban emlékeztet az orvoséra, hogy követi a diagnózis, a prognózis és a természetes ok meghatározásának hermeneutikáját, s e műveletek elvégzéséhez az orvostan nyelvi készletét hívja segítségül. A hippokratészi aforisztikus orvosi esettörténet retorikai felépítése befolyásolta a Thuküdidész-féle anekdotikus történelmi narratíva szervezését. A történelmi eseményeknek reprezentatív jelleget kölcsönző narratív keretet a betegség szerves formájával összhangban képzelte el, amely jelentős események koherens, időrendi sorozataként jeleníthető meg. A betegség logikájának folyamatos kibomlása szabályozza a kihagyást, illetve a kiemelést, miközben a kóreset elbeszélése létrehozza a betegség métáját, ami a betegséget absztrakt létezéssel ruházza fel. Esemény és kontextus egymás függvényei, s ez az összetartozás teszi lehetővé hasonló esetekben a prognózist, s egyáltalában azt, hogy a diagnózis leírása összevethető legyen mások diagnózisával. Joel Fineman azt hangsúlyozza, hogy esemény és kontextus értelemkölcsönző logikája az orvosi esettörténet historiográfiáján alapul. Az anekdota egyedi esemény elbeszélése, s mint különleges irodalmi forma elsődlegesen utal a „valósra". Az irodalomi jelleggel bíró anekdota azt a hatást kelti, mintha referenciális hozzáférést biztosíthatna a valóshoz. Fineman feltételezése szerint az anekdota e kettős tulajdonsága révén képes meghatározni esemény és kontextus historiográfiai integrációjának a későbbi sorsát. Fineman historémaként gondolja el az anekdotát, azaz a historiográfiai tény legkisebb egységeként. Ezen a ponton kell utalnom arra, hogy Jean-François Lyotard szubjektumszemléleti megfontolások alapján nevezte „nagy elbeszélés" (grand récit) utáni kornak azt, amelyben élünk: „A mai társadalomban és kultúrában, tehát a posztindusztriális társadalomban és a posztmodern kultúrában másként merül fel a tudás legitimálásának kérdése. A nagy elbeszélés - írja Lyotard - elvesztette a hitelét, akármilyen egységesítési módot használ is: a spekulatív elbeszélését vagy az emancipáció elbeszélését."24 Esemény és kontextus feltétlen meghatározott integrációja, a teleologikus kifejtés tehát érvénytelenné vált. A kezdettől, a középen át a végig tartó elbeszélés már nem bír narratív erővel, ezzel szemben az anekdota furcsamód mintha rendelkezne effélével. Hadd jelezzem előre, hogy módszertani szempontból az újhistorizmus, ahogyan hozzáférést keres a „valóshoz", a historizálás önreflexív, hegeliánus tradícióját berekesztő történelemértelmezésnek mutatkozik. Erre a bölcseleti kontextusra kell most érintőlegesen rámutatni az anekdota irodalmi refo- 90