Schein Gábor szerk.: Irodalomtörténet, 2005. 36/86. évfolyam
Tanulmányok - Imre Zoltán: Alternatív színháztörténet. A színháztörténet-írás alternatívái 210–240. p.
IMRE ZOLTÁN ját hozza csupán létre, mégpedig úgy, hogy „megpróbálja kiaknázni a világ bizonyos látószögét, de nem tesz úgy, mintha a teljes észlelési mező valamenynyi adatának kimerítő leírását vagy elemzését nyújtaná - ez a látószög inkább egyik mód a sok közül a mező bizonyos oldalainak feltárására" (White 1997, 59.). Ez a megközelítés viszont a helyesen és a helyes nézőpontból való vizsgálódás elképzelésének feladásával jár, hiszen nem létezik egyetlen helyes nézet, „ehelyett sok helyes nézet van, s mindegyik sajátos ábrázolási stílust igényel" (White 1997, 60.). Az ábrázolási stílus igénye a történettudomány, illetve a színháztörténet területén is a narrativitás problematikájához vezet.19 White-nak a narrativitásra vonatkozó megállapításaira építve, Thomas Postlewait vezette be a történeti kutatás és a történetírás megváltozott paradigmájának alapfelvetéseit a színháztörténeti kutatásba. Postlewait megközelítése szerint a (színház)történész nem feltárja, hanem újfent leírja és értelmezi azt, „amit a múltból származó nyomok kirajzolnak, illusztrálnak, felmutatnak, leírnak és értelmeznek" (Postlewart 1999, 58.). Ehhez a (színház)történésznek formális és retorikai stratégiákra van szüksége, mivel bizonyos konfigurációk módszereit használja. Az utolsó kétszáz év történészeinek (Comte, Ranke, Dürkheim, Braudel és mások) munkáit elemezve, Postlewait arra a megállapításra jutott, hogy bár történtek rá kísérletek, egyik történeti megközelítésmód sem tudta helyettesíteni magát az elbeszélést. Mivel az elbeszélés, úgy tűnik, nem helyettesíthető, Paul Ricouerre hivatkozva, Postlewait javaslata az, hogy „a történészek és a történelemfilozófusok jobban tennék, ha nem vitatnák az elbeszélésnek a történelemben játszott szerepét, hanem megvizsgálnák, hogyan működik - a dokumentumok eredeti létrehozásától kezdve az írás folyamatáig - az elbeszélés a történettudományban" (Postlewait 1999, 63.). Az elbeszélés a történettudományban épp azért játszhat központi szerepet, mivel, mint azt David Carr megállapította, „az elbeszélés struktúrája áthatja az időtapasztalatot és a társadalmi létezést, függetlenül attól, hogy történészként elmélkedünk-e a múltról vagy sem" (Carr 1986, 65., idézi Postlewait 1999, 64.). Következésképp „az elbeszélés koherenciát biztosít: a cselekményesítés folyamatát kínálja, amely során a cselekedetek értelmes és érthető interpretációba rendeződnek" (Postlewait 1999, 63.). Ez viszont egyrészt azt feltételezi, hogy minden elbeszélés teleologikus, hiszen „mindegyik formát ad az időnek, amely önmagában formátlan" (Postlewait 1999, 64.), másrészt pedig azt, hogy „a történeti megértés egy bizonyos perspektívából történik: a történelem egy jelenbeli tudaton keresztül kerül szemlélésre és megértésre" (Postlewait 1999, 64.). Mindebből pedig az következik, hogy „az elbeszélés formát ad a megértésnek, és egyfajta lehetőséget kínál a múlt eseményeinek a szemléletére" (Postlewait 1999, 66.), így sem a történelmet, sem a színháztörténetet nem lehet csak úgy „csinálni", feltételezve egyrészt valamifajta „természetes" és „közös" diskurzist, másrészt pedig valamilyen „általános" befogadói attitűdöt és nézőpontot, ahon 220