Kulcsár Szabó Ernő szerk.: Irodalomtörténet, 2009. 40/90. évfolyam
Műelemzés - Kékesi Zoltán: Kálmán C. György: Élharcok és arcélek. A korai magyar avantgárd költészet és a kánon 117–120. p.
KÉKESI ZOLTÁN Kálmán C. ismét bevon szociológiai tényezőket, és ezzel olyan mozzanatokat is figyelembe tud venni, amelyek egyébként csak a szakmai „oral history" részeként szoktak elhangzani. (Azt viszont nem értem, bourdieu-i nézőpontból miért lenne „abszurd" irodalomtörténészeket „»szociológiailag« »pozícionálni«" [145.], és mi indokolja itt az idézőjelek használatát.) A fejezet gondolatmenete — érthető módon — a hagyománnyal fenntartott kontinuitás, illetve diszkontinuitás kérdése körül forog, amit a szerző elsősorban narratív minták alkalmazásaként fog fel, ezért szintén érthető, hogy a könyv öt (illetve az Összegzéssel együtt hat) fejezete közül a negyedik egyetlen nagyobb kitérő az irodalomtörténetről mint sajátos elbeszélési módról (á la Hayden White) — az avantgárd itt azonban érintőlegesen kerül csak szóba. Az ötödik fejezet első fele a kánon fogalmát és elméleti kérdéseit vizsgálja — az „irodalmi kompetenciák" kapcsán például ilyeneket: „Mikor tekintünk azonosnak két nyelvet? Megértheti-e egymást két nyelv beszélője? Ha megérti, akkor két nyelvről van még szó? Nem ezen múlik-e a nyelv meghatározása? Minden nyelv külön »irodalmi kompetenciát« föltételez-e? Ha igen, beletartozik-e ebbe a kánon ismerete? Annyi kánon, ahány nyelv? Több? Kevesebb?" (223.). A kérdések ilyen logika mentén történő előállítása azért lesz fárasztó egy idő után, mert a sok esetben cirkulárisan ismétlődő kérdések lényegében pragmatikus lehetőségekként adódnak csak elő (és valóban, a lehetősége logikailag sok mindennek fennáll, „miért is ne?" [214.]), azaz nem is annyira a válaszok hiányoznak, mint inkább az az értelmezői kontextus, amelyben az ilyen kérdések elnyernék súlyukat — például a műfordítások vizsgálata lehetett volna ilyen kontextus. Leginkább ilyen esetekben lehet hiányolni, hogy a felvetett kérdések nem erednek kifejtett irodalmi szövegtapasztalatból (értsd: tényleges olvasati dilemmákból), különösen, hogy a rájuk adott válaszoknak (a könyv szókincsében: „a kapott eredmény"-nek [209.]) is leginkább ott lehetne megmutatni a tétjét — azt tehát, hogy egyáltalán kockán forog-e rajtuk bánni. A kissé türelmét vesztett olvasó annál inkább csalódik aztán a fejezet második felében, amelyben azokról a szövegekről talál áttekintést, amelyeket az irodalomtörténet archívuma „a Nyugat futurizmus-recepciója" és a „Babits—Kassák-vita" címke alatt tárol. Mindkettőről (viszonylag) sokan írtak már, és itt sem kapunk olyan magyarázatot, amely különösebben váratlan fejlemény lenne a kérdéskör szakirodalmában, vagy megvilágítaná a hosszas kánonelméleti bevezetés szerepét. Az utolsó előtti (!) oldalon Kálmán C. „ismét hangsúlyoz[za]" (271.), hogy a hivatásos értelmezők mellett a kánont „maga az irodalom" is alakítja (271. — kiemelés az eredetiben) — ennek vizsgálata a könyv beváltatlan ígérete (vagy kihagyott lehetősége) marad. Az összegzés a „modern" fogalmának általános és kissé elnagyolt tárgyalásával indul, majd áttér a modernség és a 20. századi önkényuralmi rendszerek közötti viszony bemutatására, ezért aztán az olvasó elbizonytalanodik, vajon annak