Iskolakultúra, 2001/1 (11. évfolyam, 1-7. szám)

2001 / 6-7. szám - TANULMÁNY - Eisemann György: A romantikus elbeszélés retorikai hatásfunkciói: A kőszívű ember fiai

Eisemann György A romantikus elbeszélés retorikai hatásfunkciói A kőszívű ember fiai Jókai Mór regénye egy ünnepi köszöntő közepén kezdődik, sőt - a szónok diszponáltságának rövid bemutatása után - egy mondatot vág félbe. Utolsó fejezete pedig kidolgozott lekerekítés,, Végszó ’ címmel nyomatékosított lezárás, az elbeszélői beszédhelyzet pontos jelölésével (a történethez való két évtizedes időbeli távlat feltüntetésével), az egész cselekmény rövid értékelésével, így jut az elbeszélés önnön történetének jelenbe­ágyazottságától a retrospekció távlatáig, eseménysorának múltba­ utalásáig, bár a narrátor visszatekintő beszédhelyzetére néhányszor korábban is utal mozza­­natosan a szöveg, annak határozott megerősítése-kiemelése kétségtelenül a zárlat alakítása. Feltűnő tehát, hogy a cselekmény történelmiségének távlata csak fokoza­tosan rajzolódik ki, egészében mintegy az elbeszélés kifejleteként, „végeredményeként” jön létre: a történet a historikus távlat elnyerésével „egységesül”. A narratívát integráló történelmi távlat utólagossága a regény első fejezetében­­ a szó­noklatban és Baradlay Kazimir végrendeletében - exponált „eredet”-szempontú (a neme­si ősök törvényére hivatkozó) történelemkép tagadásaként lép fel. Vagyis a horizontban állás és a horizonttal rendelkezés közötti váltás a nyitás-zárás feltűnő ellentétezésében, a szöveg határolásának gyökeresen különböző módozataiban is megnyilvánul. Ezzel per­sze azt is állítottuk, hogy a nyitásban szereplők szólamainak történelmi eredetben­ fog­­laltsága csak a visszatekintő zárás ismeretében reflektálható. Az a kifejlet, melyben végül magára a beszédhelyzetre - mint az immár új horizont­ból visszatekintő­ egységesítő pozícióra - derül éles fény, sejteti, hogy az új látókör „megszerzése” addig is elsősorban diszkurzív műveletek függvénye volt és azok ered­ménye lett. Az előzetesen adódó történetsémákkal, a cselekménybe ágyazódás mecha­nizmusaival szemben az elbeszélésmód kreativitása volt képes a történelem értelmezé­sének új „ikonját” (Hayden White) kialakítani. Ezzel az elbeszélés és a történet viszo­nyának olyan sajátossága érvényesül, amely a romantikus poétika paradigmatikus voná­sának nevezhető, s amely természetesen nemcsak „előzményei” felől, hanem a próza­epika későbbi alakulását is figyelembe véve válik megragadhatóvá. Eszerint a romanti­kus (ezúttal: „forradalmi”) beszéd nemcsak narratívabontó (például éles vágásokat tar­talmazó), de narratívaképző erejű is. Ha a modernség szakaszaiban a beszédszerűség ér­telemmegosztó és többszöröző, dialogizáló készségét, a jelentések divergenciáját látjuk kidomborodni, akkor a romantikában az elbeszélést megalapozó történet és a történetet értelmező elbeszélés (Stierle) még bizonyos összhangba kerül egymással. De ez az összhang már nem egy előzetes történet reprezentálásának esztétikája szerint jön létre, hanem fordítva: az elbeszélés-móduszok teremtettjeként. Vagyis a mondás mikéntjének értelmezőereje­­ a nyelvbe vetett egyfajta „bizalmat” implikálva - nem modern módon .

Next