Állami Gimnázium, Jászberény, 1877
A nyilvános nevelés előnyeiről. Non scholae, sed vitae discimus. I. Az ember nincs arra teremtve, hogy egyedül éljen. „Qui solitudinem amat, aut deus est aut fera“, mondja Verulami Baco. — Már pedig az ember sem egyik, sem másik. Másokkal társadalomban együtt élni az ő hivatása mely hivatást hogy elérjen nevelésre*) van szüksége, melyre sok más ember* hat és befoly. Ez már a gyermeknél is észlelhető. Ha más emberek befolyása és hatása a nevelésnél távol tartatnék is, a testvérekben mindmegannyi nevelő nő fel. Ezek a nélkül hogy tudnák, vagni akarnak, szüleiknek segédeivé lesznek; az idősbek az ifjabbakra nézve mintaképek, azoknak tanitói, intői, büntetői, felvigyázói, és őrei, habár tagadhatatlanul sokszor csábitói is; az ifjabbak az idősebbekkel szemben ismét tárgyak, mik alkalmat szolgáltatnak a legnemesebb érzelmeknek: a szeretet, türelem, önmegtagadás és összeférhetésnek eleve gyakorlásában, habár általuk nem ritkán előtérbe képes lépni a vétkes önzés különféle nyilatkozványra is. A hatalomról, amelylyel az ily nevelősegédek befolyása bir, tanúskodik azon tapasztalás, hogy az ifjabb tesvérek szellemi élete gyakran aránylag erőteljesebben és korábban fejlik ki, valamint az is, hogy az idősbek erkölcsi minősége az ifjabbakét maga szerint alakítja át, s mintegy vonzó erőt gyakorol azok átmódosulására. A családi élet azonban, bármily változatos, gazdag és jól rendezett legyen is, a gyermek szellemi és erkölcsi neveltetésére távolról sem elegendő. — Ugyanazon család gyermekei ugyanis, egyrészről — kivéve az ikrek rendkívüli és ritka esetét — elütök korra és fejlődési állapotra nézve, másrészről mint ugyanazon törzs és növényzet sarjadékai, egy és ugyanazon családi légben felnőve sokkal hasonlóbbbak, mintsem azt a társas élet által követelt sokoldalúság és erőgyakorlás szüksége kívánatossá tenné. — Ők magok keresnek magukhoz társakat, hasonkoru, más családból való gyermekeket, kikhez csatlakoznak részint hajlamaik megegyezése, részint lényegük és tulajdonságaik kiegészítő különbözősége által egymáshoz vonzatva. — E követelmény és vágy a tanodában bőven — sokszor igen bőven — kielégittetik. — A tanoda az, mely a gyermeket a ház kicsiny köréből kiemelve, egy jól rendezett társadalomba viszi be, hasonkorú és nemű gyermekek közé helyezi, számos társat ad neki egyszerre, és megszünteti a testvérek közt élés hiányát, a korkülönbséget, másfelől pedig a családi élet másik fölnevezett hiányát is, ez vagy amaz családi szellem egyoldalúságát eltakarja. *) Tapasztalásból tudjuk, hogy a magára hagyatott ember beszélni tudni soha sem fog. Ronáld azt mondja : „Előbb meg kell gondolni szavunkat, hogysem kifejezzük gondolatunkat.“ és Plátó : „A gondolat a szellemnek önmagával való beszélgetése.“ Mire Humboldt Vilmos támaszkodván, azon hires axiómát fejezé ki, hogy az Isten maga az első embert a beszédre mint egyes tárgyak fogalmai kifejezésére tanitá ; az az , hogy maga magát neki kinyilatkoztatá. — Hogy az embernek, hacsak emberképű állat maradni nem akar, nevelőre van szüksége, minden kétségen kívül áll. — Kant ekkép beszél: „Ob aber der Mensch nur von Natur aus moralisch gut oder böse ist ? Keines von beiden, denn er ist von Natur gargen moralisches Wesen, er wird dieses nur wenn seine Vernunft sich bis zu den Begriffen der Pflicht und des Gesetzes erhebt. — Der Mensch kann nur Mensch werden durch Erziehung.“ Rousseau nevelési módszere semmi egyéb, mint naturalismus, kinek az ember individualitásáról (egyediségéről) fogalma sem volt. Emilje nem egyéb, mint a társadalmi törvények lábbal tiprása; ki benne azon elvből indul ki, hogy „tout est bien sortant des mains de auteur des choses , tout dégénére entre le mains de l’homme. 1*