Állami Gimnázium, Jászberény, 1921
I In memoriam Birodalmától megfosztva, minden alattvalójánál szerencsétlenebb sorban, az antant fogságában meghalt Madeira szigetén 1922. április 1-én volt királyunk IV. Károly. Sorsa, melynek fordulatai, befejezése a görög végzettragédiákra emlékeztet, mint emberi sors is mélyén megható. Váratlan katasztrófa helyezte előtérbe, a világháború legválságosabb óráiban került a trónra, mely alatt a földet alattomos, gyáva rakordnép már aláaknázta. Minden erejével igyekezett a megindult lavinát feltartani, sokszor próbálta a békét helyreállítani, de a lejtőn nem volt megállás: a végzetes októberi forradalom őt is elsodorta arra a keserves és viszontagságos útra, melynek utolsó állomása immár a funchali Monte-kápolna kriptája. Mi magyarok sok bizakodással nértünk uralkodása elé. Szakított az évszázados Habsburg politikával, mely mindig Ausztriát és az osztrák érdekeket dédelgette, mely Magyarországot elnyomta és osztrák provinciává sülyesztette. ő — mint szavaiból és tetteiből kitűnik elsősorban magyar királynak tartotta magát — hisz Sopronban nevelkedett, nevelője is magyar ember volt — s nemzeti kívánságainkat megértve teljesíteni is akarta azokat. Nem ő, hanem a viszonyok felfordulása volt az oka, hogy ígéreteit be nem válthatta. De még más szempontból is fájdalmas nekünk az ő elmúlása. Az ő személye volt jelképe, záloga és ígérete az integer „Nagy-Magyarországnak“, mert ő volt az, akit 1916. deczemberében Szent István koronájával az egész nemzet megkoronázott s ezzel királyának elismert. S az ő személye volt a legfőbb kapocs, mely bennünket idegen elnyomás alatt szenvedő testvéreinkkel összefűzött. Most ez a kapocs elpattant s ezzel reményeink megvalósulásának lehetősége halványabb lett. De azért nem csüggedünk. Lankadatlan erővel dolgozunk Nagy- Magyarország helyreállításáért s azon a szivünk minden óhajával és reménységével várt napon, mikor majd újra a magyar trikolor leng a Kárpátoktól az Adriáig, az örömmámor között a megemlékezésnek egy kegyeletes fohásza elszáll ama magányos sirhoz is tanúbizonyságul, hogy a nemzet nem feledte el, szivébe zárta királyának emlékét, s fogadalmul, hogy ezt az országot, melyet Szent István koronája és annak viselője képvisel, újra széttépni nem engedi. Nem, nem, soha!5.