Jel-Kép, 1981 (4. szám)
Műhelyek, módszerek - Zöldi László: Továbbjutni (ha lehet) - Az Élet és Irodalom vitáiról
TOVÁBBJUTNI (HA LEHET) zavar az idősebb nemzedék néhány képviselőjének sajátos szubjektivizmusa is: «Tényleg az van, de mégis! A tehetség! a morál! az elszánás! az erudíció! az egyén!» Ez az érvelés sem tetszik nekem. Akkor sem, ha megértő-vállon veregető, akkor sem, ha fölényes, kioktató. Nem tetszik, mert az egyént (a művészt) kiszakítja művészetének alapja, létviszonyai közül." Kiss Gábor, Nyíregyháza „Tisztelt Szerkesztőség! Szeretnénk egy Majakovszkij-gondolattal hozzájárulni a Továbbjutni (ha lehet) című, Sükösd Mihály indította vitához: «Irodalmi csavargó had, / elég volt a nyavalygásból! / Kotródjatok!. . . / Zavartok csak / felvonuláskor, / támadáskor!»" Demeter Károly, Szicerle Tamás, Budapest A levélmontázs kommentálása külön tanulmányt igényelne. Ezúttal csupán két rövid megjegyzés az összeállításhoz. Az egyik: a hozzászólásokból kicsendül az a hangulat, amely az alkotó — vagy alkotni vágyó — értelmiségiek egy részét jellemzi. A keserűséget még akkor is komolyan kell venni, ha a levélírók, mondjuk, az „irodalmi demokrácia" ellentmondásait meglehetősen naiv módon próbálják feloldani. Mintha a művek értékét az alkotások szabadversenye és a közönségszavazás dönthetné el... A másik: a vita hasznosságáról szóló — és többnyire a haszontalanságát bizonyító — levelek írói kimondatlanul is abból az elképzelésből indulnak ki, hogy az efféle polémiák valamely visszásság megszüntetését, ha úgy tetszik, gyakorlati intézkedéseket tűznek ki célul. Ebből a szemszögből nézve minden sajtóvita elmarasztalható, ez a látásmód is némi naivitásról árulkodik. 3. (Korszerűsített próféta vagy kulturális innováció?) Mindamellett — és ez talán enyhíti a levélírók szemléletéről kialakított ítéletemet — a hozzászólók túlnyomó többsége reálisabban értékeli az irodalom és az írók jelentőségét, a társadalmi életben betöltött szerepét. Csakúgy, mint a tudósok — szociálpszichológusok, történészek és szociológusok —, akiknek felfogása úgy foglalható össze, hogy az írók váteszi magatartását túlhaladottnak tartják, a prófétaság korszerűsített értelmezését is lehetetlennek gondolják. Mert úgy vélik, a mai magyar szellemi élet már annyira sokszektorú, hogy a művészi megközelítés mellett a tudományos megközelítésnek is van létjogosultsága. Az elemzőbb igényű hozzászólások közül figyelemre méltó a szociológus Tamás Pál véleménye, aki így indokolja álláspontját: „A társadalmi munkamegosztás változásával a váteszi szerep már a századelő óta leépülőben van. Az írók azóta megfigyelhető tömeges közéleti szerepvállalása rövid ideig tartott és politikailag pontosan körülhatárolható feltételek közepette alakult ki. A cikkíró itt, a szövegösszefüggésből kiderül, a harmincas évekbeli falukutató mozgalomra, illetve az 1956-os események előzményeire gondol. Z. L. — A társadalmi konfliktusok átmentése az irodalmi életbe és a közállapotok irodalmi barométerrel való vizsgálata részben ehhez a koronként létező, koronként pedig eltűnő elhivatottsághoz tartozik. Részben viszont a közélet mindenkori szűk keresztmetszeteivel kapcsolatos . . . Egyáltalán nem szükségszerű, hogy mindig az irodalomban ütközzenek a társadalmi-politikai érdekek."" Ez a vélekedés azért is tünetértékű, mert úgy tetszik, több és nem is csak társadalomtudományos megalapozottságú vitatkozó szemléletét tükrözi. Azt tudniillik, hogy a mai magyar irodalom romlásának vagy legalábbis stagnálásának egyik, ha nem legfőbb oka a demokratikus hagyományok hiányában keresendő. Akadtak olyan hozzászólók, akik vitatták ezt a nézetet. Ungvári Tamás például elismeri ugyan, hogy a demokratikus hagyományok hiánya miatt ,, . . . gyakran a költészetre bízatott a politika", ez azonban szerinte korántsem jelenti azt, hogy magából az irodalomból hiányoztak volna a demokratikus vonások. Ha Petőfi Sándor, Ady Endre és József Attila közéletiségének — fejtegeti az irodalmár szerző — „ . . . nem is mindig a politikai párt volt a színtere, a kávéház és a biliárd.