Jel-Kép, 1984 (2. szám)
Szecskő Tamás: A jövő jelen van
A jövő jelen van Hogyan látja a tömegkommunikáció a saját jövőjét ? Milyen a televíziósok, rádiósok, újságírók szakmai jövőképe ? Az e kérdéseket célzó konkrét vizsgálatok híján (a két évvel ezelőtti országos újságíró-vizsgálat is nagyon csínján bánt a jövőképpel!) csak személyes tapasztalatok, szakmai viták és némi tervezési tevékenység üledékéből következtetek a válaszra. És ez meglehetősen borús: a kommunikátorokat nem túlságosan érdekli a szakma jövője. (Persze, nem a holnapról beszélek, hanem a holnaputánról — a hosszútávú jövőről!) Ha van is valamilyen képünk róla, ez eléggé ködös, ,,sfumato" jellegű. Persze, tudom, hogy a tömegkommunikációs tevékenység, az ,,újdondász"-ság, lényege szerint, elsősorban a friss jelenre fogékony. A mindennapi élet gyakorlati földszintjén mozogva, gyanakodva szemléli az utópiákat, használódjék ez a fogalom akár a „lehetséges hely", akár a „kívánatos hely" olvasatban. A kommunikátori szemlélet másik „jövőfosztó" tényezője a tömegkommunikáció hatalmi eszköz funkciójának féloldalas értelmezése. Ha ugyanis ez a funkció a hatalom, a politika taktikai jellegű szolgálatára korlátozódik, a stratégiai jövő valóban elveszti körvonalát. (Más kérdés, hogy ez a téves értelmezés a politikával kapcsolatban is szükségszerűen egyoldalúvá válik: ennek érdekegyeztető tevékenységét hangsúlyozza túl, célkitrítő tevékenysége rovására!) A harmadik tényező egy jó adag, parlagi ignorancia. (Ilyen finomkodva merem csak leírni, hiszen újságírók körében nem illik tudatlanságról, ismerethiányról beszélni.) A szakma meglepően keveset tud a kommunikációs fejlődés világtendenciáiról. Ennek következtében nem nagyon foglalkozik az új kommunikációs eszközök várható hazai társadalmi hatásainak latolgatásával sem. S ha már a közeli horizonton van egy ilyen eszköz — mint például a műsorholdak —, vagy be is kúszott a hazai szőnyeg alá — kábeltévé, videók—, a hiányos ismeretek miatt két szélsőséges állásponttípus alakul ki fogadására. Az egyik egy sajátos „jövő-frász", amely görcsösen defenzív, s ellenintézkedésekért kiált. A másikat offenzív nemtörődömségnek hívhatnánk, ismertebb nevén Pató Pál szemléletnek: „Hol vagyunk mi még attól! Egy ilyen kis ország . . . ilyen gazdasági helyzetben . . . ilyen nyelvi elszigeteltségben . . ." (És a legyintő érvek sora folytatható!) Kétségtelen, hogy a kommunikációs technológiák robbanásszerű fejlődésének első hatásai akkor kezdtek hazánkban is jelentkezni, amikor gazdasági fejlődésünk íve éppen megtört. Az is tény, hogy még a hagyományosabb kommunikációs infrastruktúránknak is van néhány olyan eleme, amely messze elmarad az ország általános gazdasági-civilizációs fejlettségi szintjétől (telefonhálózat, színes tvkészülék ellátottság, adók erőssége). A szerkesztőségekben az is érezhető, hogy az ország gazdálkodási gondjai miatt néha még a mindennapi munka alapfeltételei sem állnak össze zavartalanul. Mindezek a gondok, nehézségek azonban — szerencsére! — nem tüntetik el az országban már valószínűleg több tízezerszámra működő video-berendezéseket, a szaporodó kábelrendszereket, a képernyőújságot olvasók kicsiny, s a CB-rádiósok tekintélyes csapatát. S az sem valószínű, hogy visszafognák a nyugat-európai országokat tervezett (s programjaikat többé-kevésbé Magyarországra is átcsorgató) műsorholdjaik pályára juttatásában. Kommunikációs rendszerünk átalakulása megkezdődött, s ez a folyamat visszafordíthatatlan.