Jel-Kép, 1984 (2. szám)

MŰHELYEK, MÓDSZEREK - Bodnár István: A televízió Csipkerózsikája - avagy az élőadás az igazi!

Bodnár István A televízió Csipkerózsikája -avagy az élőadás az igazi! A televíziós szóhasználatban azt a műsort nevezzük élőadásnak, amely akkor (és úgy) zajlik le, amikor a néző látja, függetlenül attól, hogy a műsor tartalmaz-e előre felvett részleteket. Az élőadás a televíziós pillanat művészete. Itt nincs lehető­ség hosszas töprengésre vagy mérlegelésre, nincs lehetőség semm­iféle korrekcióra (hibák kijavítása, rövidítés stb.). Ezért az élőadás szinte fogalom — ÉLŐADÁS! — ez az igazi televízió. Élőadás és élőadás közt óriási a kü­lönbség. Vannak természetüknél fogva élő programok, például a sportközve­títések. Ezek — mint orvosoknál a ru­tinműtét — mégha oly bonyolultak is, mint teszem azt a tornász-világbaj­nokság, végül is mégsem tőlünk függe­nek, hanem a tőlünk független ver­senytől. Ha az jó és izgalmas, akkor jó a műsor is. Ha nem . . . lásd a magyar futball történetét. Én az alábbiakban a sokat sejtető (s valójában sokat is tartalmazó) „egyéb" élőadás-típusokról próbálok vázlatos képet rajzolni né­hány elrettentőnek tűnő példa segít­ségével. Kezdetben valt Badacsonyban egy szüreti mulatság, a vadonatifjú Magyar Televízió, ugyanilyen fiatal (és tapasz­talatlan) munkatársakkal. Ez a műsor a mai napig rémálma minden rende­zőnek, mégha az én korosztályom — a harmincasok — csak remekbe szabott paródiából ismeri is a történetet. Mert­hogy akkor ott, a kezdet kezdetén ösz­szejött minden, amitől rettegni szokás. Nem indult, aminek indulnia kellett volna, s nem állt meg, aminek állj­t kiáltottak, a szereplő megszólalás he­lyett visszakérdezett: „valóban én jövök?", majd mosolyogva bólintott és nem jött­­ a hangja. Majd a hangja igen, de addigra a rémült rendező már a némán tomboló népi zenekart mutatta aztán a döntő pillanatban, mint egy végső csapás, a rosszul betanított sta­tiszta lány ámult ajkairól felcsendült az intervíziós szignál. Ne adja az ég, hogy bármelyikünknek is át kelljen élnünk ilyen pillanatokat! Pedig az élőadás igazisága a veszélyeiben rejlik. Minden rendező szívesen hízeleg magá­nak azzal a gondolattal, hogy képes olyan precízen megtervezni egy folya­matot (legyen az játék, összetett mű­sor, riportok sora vagy bármi), hogy az aztán egyszerre, egymáshoz hibát­lanul illeszkedve lebonyolítható. Tu­lajdonképpen a jogosítványunk is erre szól. De mi van, ha mégis ?! Akkor jön az igazi előadás. És számomra pontosan e rendkívüli helyzetek miatt ez igazán az igazi. Mert a helyszínen azonnal kitalálni a megoldást, vagy — bármi­lyen furcsának tűnik — hagyni, hogy valaki a stábból megoldja a kényes helyzetet, vagyis dönteni és a felkínál­kozó lehetőségekből a legjobbat vá­lasztani — ez az igazi feladat. Alaptípusok Az „Elmebajnokság" c. vetélkedősoro­zat egyik játékosa mesélte, hogy vasár­nap néhány perccel az adás után, tré­ningruhában, tornacipőben kutyasétál­tatásra indult. Szomszédja földbe­gyó-

Next