Jel-Kép, 1984 (3. szám)
MŰHELYEK, MÓDSZEREK - A józanság kiküldöttje - Polgár Dénessel beszélget Nádor Tamás
POLGÁR DÉNESSEL BESZÉLGET NÁDOR TAMÁS demokrata jobbszárny, vagyis Peyerék ellen, ezért naponta találkoztunk Kőbányaival a kávéházban, s megbeszéltük támadó-védő taktikánkat, egyszóval összjátékunkat pártom jobbszárnya ellen. Nagyjából 1947 közepéig tartott ez a viaskodás. Akkor a budapesti Palace Szállóba összehívták a főszerkesztőket, s közölték, hogy a két központi lapnak, a szociáldemokrata Népszavának s a kommunista Világosságnak nincs utánpótlása, fiatal újságírókra lenne szükség. Fölállt erre a mellettem ülő férfi, s javasolta: vidéken kellene körülnézni. És hozzáfűzte, hogy például Győrött is dolgozik egy Polgár Dénes nevű újságíró, aki kitűnő tudósítást küldött a Világosságnak a múltkori hóviharról. Azt az embert például fölhozhatnák Pestre. Amikor leült, bemutatkoztam: — Polgár Dénes vagyok. Ő is bemutatkozott: — Én meg Kellér Andor . . . Napokon belül a Világosság munkatársa lettem.Pestre utazásunk sem ment azonban simán. A Józsefvárosi pályaudvaron, egy tehervagonból mindenünket elrabolták. A MÁV — köbméterre — hatezer forintot fizetett. Nehéz idők következtek: hat éven át albérletben, majd társbérletben laktunk.) A Világosság belpolitikai rovatához kerültem, s csakhamar annak vezetője lettem. Igen érdekes sajtóéletet éltünk: öt déli lap jelent meg akkor hazánkban. Előbb a Kis Újság, aztán a Szabadság, valamivel később a Világosság, majd a Magyar Nap, végül a Supka Géza szerkesztette, a Radikális Párthoz közel álló Világ. Óriási konkurrenciaharc dúlt, mert a lapokat el kellett adni, méghozzá harminc—negyven—ötvenezer példányban. A rikkancsok alig győzték túlkiabálni egymást, s persze, az a lap fogyott jobban, amelyik érdekesebb címeket kínált. A Kis Újság rendőri riportere egy ízben óriási riportot közölt egy jegyespár hajbakapásáról, s arról, hogy a menyasszonyt a vőlegény revolverrel megsebesítette. A lapot még nem árulták az utcán, de mi már kaptunk belőle néhány példányt. Felelős szerkesztőnk, látva a cikket, felelősségre vont bennünket, hogy miért nincs benn ez a történet a készülő Világosságban. Demeter Imre, a későbbi kulturális szerkesztő, aki akkor a rendőri rovatban dolgozott, azt válaszolta főnökünknek, hogy azért nincs benne a lapban, mert az egészből egyetlen szó sem igaz.— Az mindegy — vágta rá felelős szerkesztőnk — a történetet folytatni kell! S mi folytattuk. És folytatta a Magyar Nap is. Mire a Világ megjelent, a jegyespár kibékült a kórházban, sőt, megvolt az esküvő. Hát valahogy így írtunk akkoriban. S persze, ha rablás, gyilkosság történt, napokig az első oldalon közöltük az új és még újabb fordulatokat. De érdekes volt a belpolitikai munka is. A koalíciós kormány működése idején, mint ismeretes, működtek még az ellenzéki pártok is. S ha például Schlachta Margit fölszólalt, az Révai Józsefet mindig felingerelte. De a bulvársajtónak ez is „jól jött", hiszen arról tudósíthatott, hogy Révai ordítva verte az asztalt. Dinnyés Lajos miniszterelnököt kedves, bohém embernek ismerte mindenki, s bármelyikünk beszélgethetett vele Brazil kávéházbeli törzsasztalánál. Egy alkalommal parlamenti expozéjának elmondása előtt, háromnegyed tízkor — tízkor volt lapzártája a Világosságnak — megszólítottam: — Lajoskám, kérlek, mondj legalább néhány mondatot az expozédból ! Válasza így hangzott: — Szívesen mondanék, de csak most küldte át Rákosi, még el sem olvastam. S ebből a kis mondatból megtudhattam, hogy most már Rákosi a hangadó . . . Amikor Pfeifer Zoltán ellenzéki pártvezető disszidált, főszerkesztőnk szétküldte a szerkesztőség tagjait a város minden pontjára, hogy mennél több részletet tudjanak meg az eseményről, s akkor megint csak a bulvárújságírás törvényei szerint — az lett a fő téma. Egyszóval benn éltünk a kis- és nagypolitikában, s még személyesen, első kézből szerezhettük értesüléseinket. A szerkesztőség érdekelt volt abban, hogy a lap példányait megvásárolják, a politika pedig abban, hogy jó sajtója legyen, hiszen még nem dőlt e véglegesen, kié a hatalom. A Világosságot különben