Jel-Kép, 1985 (1. szám)
FÓRUM - Tomka Miklós: Kommunikáció-e a tömegkommunikáció?
KOMMUNIKÁCIÓ-E A TÖMEGKOMMUNIKÁCIÓ? járásához, viszonyuk egyre sokoldalúbbá tételéhez vezet. — Juliska arra is reagál, hogy Jancsi őt milyennek látja, s emellé kifejezi saját magáról való elképzelését. — Juliska válasza tehát új kezdeményezésnek is tartható a kommunikáció folytatására. Ezután újabb fordulók következnek egyre magasabb fokon. A válasz harmadik funkciója a legfontosabb, a leginkább minőségi ugrás. Van, aki a személyes kommunikációt a régi fajta üzletkötéshez hasonlítja, ahol hosszas barátkozás, vendéglátás, vitatkozás előzi meg az adásvételt. Van, aki kártyavár építésével példálózik, mondván, hogy csak akkor lehet eredményt — a vár felépítését vagy a kölcsönös megértést — elérni, ha két oldalról egymásnak támasztunk egy-egy kártyát, s továbbiakkal körülbástyázzuk, lefedjük őket. Erre már ráépíthető a második emelet, majd a harmadik, negyedik és így tovább. Van,aki a kommunikációs folyamatban az egymáshoz közeledést, az egyre szorosabb közösségre törekvést emeli ki. Egy-egy mondat, a kommunikációs folyamat egy-egy lépése nemcsak előrelépés (vagy „felfelé" építkezés), hanem közeledés egymáshoz : — egymás jobb megismerése, — a közös ismeretanyag növekedése és — az egyetértés fokozódása. A kommunikációs folyamat megszakadásának ennek értelmében két oka lehet: teljes egyetértésre jutás az adott kérdésben vagy valamilyen, az egyetértés továbbfejlesztését akadályozó tényező — ami a rendelkezésre álló idő rövidségétől az eltérő ízlésig igen sokféle lehet. Bármihez hasonlítjuk is a személyes kommunikációt, és bármilyen szintre jut is el (legalacsonyabb szintjének az egyszerű szóváltást, legmagasabbnak két ember szerelmét és házasságát tartva), két alapvető vonását érdemes megkülönböztetni. Az egyik inkább pszichológiai, a részt vevő két vagy több ember nézeteinek, viselkedésének és a társas kapcsolatokban elfoglalt helyzetének kifejezésére, befolyásolására, egyeztetésére és közösségi-társadalmi elfogadtatására szolgál? A résztvevők szerepe összetett. Mindegyikük önmaga és saját nézetei elfogadtatására törekszik, aminek közvetett formája az egyéb nézetek bírálata. A kommunikáció hajtóereje ellenben az a törekvés, hogy a magánvélemény bizonytalanságát a társadalmi elfogadás garanciájával cseréljék fel. Mivel tehát a kommunikációs szituációban a közösséggel — vagy legalább a kommunikációs partnerrel — való elfogadtatás, a megegyezés, az egyetértés a legnagyobb érték, a felek ennek érdekében hajlandóak nézeteik bizonyos helyesbítésére. Egyszóval a személyes kommunikáció két dolgot egyesít: az egyéni álláspont helyesbítésébe való belenyugvást (sőt, az első pillanattól kezdve az arra való készséget) és — mintegy ellenszolgáltatásul — az immár közös álláspont közösségi-társadalmi (azaz két vagy több ember által történő) elfogadását, legitimálását. Az „én" helyére a „mi" kerül. Más oldalról nézve persze ugyanez nem más, mint két vagy több ember egyidejű és egymást feltételező önérvényesítési stratégiája. A személyes kommunikáció másik jellemvonása, hogy közben emberi-közösségi kapcsolatok alakulnak,nézeteket, szemléleteket egyeztetnek, a társadalom épül mind a társadalmi struktúra, mind a kultúra dimenziójában. S ami talán a legfontosabb, ebben a társadalom- és kultúrateremtésben minden résztvevő, a társadalom minden tagja saját kommunikációs részvételén keresztül egyenjogú partner, vagy legalábbis olyan szinten tudja érvényesíteni önmagát, amilyent társadalmi, gazdasági, műveltségi, hatalmi helyzete számára kijelöl. (Azaz a személyes kommunikáció a társadalmi-gazdasági viszonyok újratermelődése, és semmiképpen sem valamiféle centralizációs mechanizmus.) A személyes kommunikáció tehát a közösségi-társadalmi életben való részvétel legelemibb s legtermészetesebb módja.