Jel-Kép, 1985 (3. szám)

KÖZELKÉP - Szabó Ildikó: Ifjúsági rádió, Budapest?

IFJÚSÁGI RÁDIÓ, BUDAPEST? dított idő is elsősorban azért nő, mert a gyerekek nagyobb korukban több könnyűzenei műsort hallgatnak. Eze­ket a tendenciákat persze a rádió nem tudja alapvetően megváltoztatni, leg­feljebb némileg módosítani. Csak any­nyit tehet, hogy „benyomul" a tévé által még ki nem használt időközökbe, és a rádiózás nyújtotta műfaji előnyök­kel próbálja megnyerni potenciális kö­zönségét. Ebből a szempontból az ifjú­sági sáv állandó műsorideje minden­képpen az egyetlen számításba jöhető időszakra esik. A kérdés most már csak az, hogy a délután négy órától fél hétig tartó idő a gyerekek életmódja, időbeosztása szempontjából is jó-e. Az adások idő­pontja különösen a felső tagozatosok számára jelenthet problémát, akiknek négy óra öt perctől öt óráig sugároz a Kossuth-adó műsorokat. Ezeknek a gyerekeknek csak kisebb része jár nap­közibe, de az összes különóra, szakkör, sportkör, korrepetálás éppen erre az időszakra esik. A 14 éven felülieknek szóló műsorok időpontja az előbbi mű­sorokénál kedvezőbb, és nemcsak azért, mert fél hatkor már inkább otthon vannak a fiatalok, hanem azért is, mert — ahogy ez az adatokból is kiderül — a 14 éven felüliek a Petőfi-adót része­sítik előnyben, ahol általában a nekik szánt műsorok mennek.* Persze a legjobb műsort is lerontja, ha témájától, problematikájától függet­lenül meg van határozva, hogy men­nyi ideig tartson, és ezt az időt — ha törik, ha szakad — ki kell töltenie. Ezért nem szerencsés, hogy az új mű­sorstruktúra egységesítette a legkü­lönbözőbb programok műsoridejét. Bi­zonyos témákhoz egyszerűen sok az ötvenöt perc, így például a rendkívül koncepciózus és rádiószerű Neked szól! című műsor (amely nemcsak az integ­rált művészeti ismeretterjesztésnek, hanem a művészetek mindennapi éle­tébe való beépítésének is iskolapéldá­ja) az utolsó öt—tíz percben már csak lankadó figyelemmel követhető. Való­színű, hogy az Észkerék technikai új­donságait is kielégíthetően össze lehet­ne foglalni egy jó fél órában. Más mű­sorok viszont alig férnek bele a műsor­időbe (bár ez szerkesztési probléma is lehet), így például a magán- és a köz­élet viszonyát boncolgató októberi Disputának nem volt ideje arra, hogy a stúdióba meghívott fiatalokhoz „visz­szacsatolja" az éppen az ő közérzetük­ről vitatkozó politológus és szociál­pszichológus gondolatait, s így végül nem derült ki, hogy miért kellett ezeket a fiatalokat becsődíteni a stúdióba. Amit csak a rádió adhat Feltűnő, hogy a 10—14 éveseknek szánt műsorok egy része mennyire for­málisan él a rádiószerűség eszközeivel, a különböző helyszínek bekapcsolásá­val, £z78-7 Bs lehetőséggel, hogy adás köz­ben be lehet telefonálni stb. Ez különö­sen az úttörőélettel foglalkozó MR 10— 14 műsoraira vonatkozik, holott ezeket éppen a helyszíni kapcsolásokkal, a te­lefonálási lehetőségekkel kívánják élőbbé tenni. Ha azonban ezek a való­ban nagyon rádiószerű lehetőségek formálisak és a hallgatók szempontjá­ból érdektelen tartalmak keretei, a mű­sorok szervetlen mozzanatokra hul­lannak szét, zsúfoltakká, néhol kapko­dókká válnak: nem meggyőző, hogy miért kell helyszínekre kapcsolni, és miért pont azokra a helyszínekre. Rá­adásul a gyerekek megnyilvánulásai is sokszor magukon hordozzák a be­idomítottság jegyeit. (Ha például az előzetesen megbeszélteken kívül is akarnak valamit mondani, beléjük fojtják a szót.) Mindezek azt mutatják, hogy a műfaji, eszközbeli kérdéseket nem lehet a tartalmiaktól függetlenül megítélni, és nem véletlen, hogy ezek a megoldások éppen az úttörőéletnek a mindennapi élettől elidegenedett vo­násait konzerváló MR 10—14- ben válnak funkciótlanokká. Az MR 10—14 akkor a legrosszabb, amikor úgy tesz, * Dankonics Mária: i. m.

Next