Jel-Kép, 1985 (4. szám)
FÓRUM - Gálik Mihály: Eltűnt milliók
is csinos összeg, hát még ha ahhoz viszonyítjuk, hogy a cég az évi össznyeresége 73 millió forint volt. Bravó, Sportfogadás, bravó, fiúk, csak így tovább! — mondanám, ha nem tudnám, hogy a Sportfogadás monopolhelyzetben van, hogy másnak nincs lehetősége hasonló profilú lapot kiadni. Bravót mondanám, ha nem tudnám, hogy a 9 forintért vesztegetett lap terjedelme olyan normál újságoldal, s hogy a lap a szó szoros értelmében föl sincs vágva, s ha nem lenne az a gyanúm, hogy terjedelméhez képes alighanem rekordot dönt a nem pusztán értelemzavaró, hanem a fogadási esélyeket is befolyásoló sajtóhibákban, hogy riportnak álcázott dajkamesék és reklámok veszik el a helyet az érdemi információk elől, és — maradjon ez a végére, bár a legfontosabb — ha nem tudnám, hogy a lap pocsékul tippel. Az utóbbi két év adatait alapul véve ugyanis a Sportfogadás szerkesztősége száz esetből egyszer volt képes olyan tippeket összeállítani és leközölni, ami behozta (behozta volna, ha akadt volna, aki megjátssza a tippeket) a közölt tippek „levételének" árát. Ezek után logikus a kérdés, miért veszik tízezerszám mégis hetente a lapot ? Erre nem adható egzakt válasz, de számomra meggyőző magyarázat, hogy a háttérben a „fogadó lelkivilága" áll. Ugyan melyikünk nem ad hetente 9 forintot, azért hogy megnyugtassa magát, mindent megtett a sikerért. A végkövetkeztetés pedig már a gondolatkísérlet világába tartozik: a mai Sportfogadásnak csak konkurencia híján van helye a nap alatt! Továbbmenve: a Lapkiadó Vállalat is csak ilyen mesterséges, az üzleti élettől idegen feltételek között tudja a maga által vállalt politikai, kulturális és egyéb miszsziót betölteni. Magam úgy vélem, hogy az ehhez hasonló társadalmi misszió betöltése nem feltétlenül egy nyereségérdekelt üzleti vállalkozás dolga. Sőt, állítom, hogy a két funkció — a társadalmi misszió és a nyereségre törekvés — le is rontja egymást! Itt is eltűnnek a milliók, mint a társadalmi-gazdasági szféra annyi más helyén, csakhogy szinte észrevétlenül. Ismerős a paradoxon. Ahogy Karinthy írja: egyénileg mindenki Krisztust kiáltott, mégis Barabást zúgott a tömeg. Úgy egyedenként minden a helyén van a lapkiadásban is, van nyereség is és misszió is, van hidegfejű vállalkozó és önfeláldozó misszionárius, csak a fránya olvasó kap kézbe silány terméket. Tézisszerűen megpróbálom összefoglalni, milyen rendszerben képzelem el az üzlet és az újság, a finanszírozás és az újságírás összefüggéseit. Megengeddek magamnak annyi szabadságot, ami jóval túlmegy a mai szabályozáson — hisz azt adottnak és változtathatatlannak véve kár is lenne a szóért — de csak annyit, hogy a felvázolt szabályozás mai társadalmi viszonyaink közé beilleszthető legyen. Konzisztens modell felvázolására törekszem, esetenként evidenciákat hangoztatva. Ezek után a tézisek, a maguk legáltalánosabb formájában: 1. Minden társadalmi egyesület, intézmény, vállalat, jogi személy jogosult lapkiadásra. A Minisztertanács Tájékoztatási Hivatala a lapengedély megadásánál kizárólag az alkotmány és a majd megszülető sajtótörvény alapján jár el, csak ezek rendelkezéseibe ütköző kérelmeket utasít el. Az alapítás után a Tájékoztatási Hivatal törvényességi felügyeletet gyakorol a lapok működése felett. 2. A példányszám, a formátum, a terjedelem, az ár megállapítása a kiadó hatáskörébe tartozik. 3. A lapot a kiadó szerv tartja el saját költségvetéséből. E három általános alapelv a gyakorlatban a legváltozatosabb formában érvényesülhet. Például egy társadalmi egyesület maga is kiadhat lapot, de azt szakosodott lapkiadó vállalatra is bízhatja. Ami a kardinális változás, az a szakosodott lapkiadó vállalatok monopóliumának megszűnése és a Tájékoztatási Hivatal nem hatósági jellegű jogainak (például ármegállapítás, példányszám etc.) megnyirbálása. Ezek után nézzük —a teljesség igénye nélkül 73 ELTŰNT MILLIÓK