Jel-Kép, 1988 (3. szám)

Szecskő Tamás: Jelképek

Szerkesztői levél Jelképek­ iniszterelnök-főtitkár úgy fogalmaz e számunk vezető cikkében, hogy demokratikus hagyományaink ugyan szerényebbek a tőlünk fejlettebb országokéinál, de annál jóval gazdagabbak, mint amennyit eddig beépítet­tünk politikai gyakorlatunkba". És írása mottójaként Eötvös Józsefet idézi a reálpolitika erkölcsi dilemmájáról. A Jel-Kép első száma pedig, épp kilenc évvel ezelőtt, Széchenyi István szép gondolatával indult, miszerint „A' Hitel védangyala pedig s fényes napsugára a' publicitás — a nyilvánosság". A Jel-Képben jelképeket emlegetni talán pleonazmus. Mégsem tudok átsiklani afölött, hogy lapunk első lépéseinél, s most, hogy elkezdjük megújítását, két olyan politikai gondolkodó ütötte meg az alaphangot, akik a társadalmi nyilvánosság hazai fejlődésének két gazdag, s az európai fejlődés fővonalához közelítő szakaszát képviselik: Széchenyi a reformkort, Eötvös pedig a polgárosodásnak és a parlamen­tizmus fejlődésének azt az időszakát, amelyben például a napilapok ezer főre jutó példányszámát tekintve Magyarország az európai élmezőnybe került. A nyilvános­ság autentikus fejlődésének harmadik periódusát a fényes szelek élesztették, oxigén­dúsan. (Mennyire szükséges lenne ennek alapos szaktudományos elemzése is!) A Magyar Közvéleménykutató Intézet ekkor működött először, egészen addig, míg a szelek jegesre nem fordultak, s a politikai vezetés többé már nem érdeklődött a közvéleményről. Lapunk fejcímében, lapgazdaként, ettől a számtól a Magyar Közvéleménykutató Intézet szerepel. Ez nem csupán azt jelenti, hogy a Kormány szükségesnek tartotta a közvéleménykutatásokat kibontani a Tömegkommunikációs Kutatóközpont „báb-gubójából", s így — hogy ismét Grósz Károly cikkét idézzem — „a demokra­tikus hatalomgyakorlás egyik eszköze"-ként intézményesíteni, hanem arra is utal, hogy politikai intézményrendszerünk átalakításával talán elérkezhetünk a társadal­mi nyilvánosság hazai fejlődésének negyedik gazdag, öntörvényű korszakába. A Jel-kép követni, tükrözni és segíteni kívánja ezt a fejlődést. Azzal, hogy a maga szakmai — politológiai, szociológiai, kommunikátori — eszközeivel részt vesz a nyilvánosság fejlesztéséről folyó vitákban. Azzal, hogy a hazai nyilvánosság törté­netének izgalmas periódusaihoz gyakrabban nyúl vissza. Azzal, hogy megmutatja, hogy a hazai társadalomfejlődés, a nemzetközi környezet és a kommunikációs technikák robbanásának determinizmusai közepette „mennyire terjednek lehetősé­geink", s hol vannak kötelezettségeink. És persze azzal is, hogy az eddigieknél gazdagabban közli a közvéleménykutatások eredményeit.

Next