Jelenkor, 1939 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1939-10-01 / 1. szám

és ~ JELEKKOR HORVÁTH SÁNDOR O. P.: ÁTÉRTÉKELÉS VAGY MEGVILÁGÍTÁS ? Az emberi kultúra kialakulása a katasztrofális átérté­kelésnek útján történt. A különböző filozófiai rendszerek­kel vitatkozhatunk arról, hogy van-e ebben törvényszerűség, sőt olyan vaslogika is, aminél Hegel szeretne megállapítani, vagy csak tisztán esedékes folyamattal állunk szemben, akár­csak a természet egyéb adottságainak létrejötténél. Benső okok kívánják-e az ilyen fejlődést, vagy pedig csak olyan külső körülmények hozzák létre, aminekről a geológia a maga körében beszél földünk kialakulását magyarázva. Meghall­gathatjuk a bölcseletek értékelését is, jó vagy rossz, helyes, vagy helytelen szempontjából. A kultúra tisztán benső im­manens tényezői akár alanyilag, akár tárgyilag szemléljük is azokat, egész biztosan a mélyebb meglátások útja felé irányítanak, amelyen a látókör kitágulását is, éppen a benső tényezők éltető és életadó szerepe alapján, megtalálhatjuk. Ezért az lenne a kultúra természetes fejlődése, hogy romboló forradalmaktól menten önmagából termelje ki az újabb igaz­ságokat, vagy szerezze meg a tisztán emberi eszközökkel el nem érhető valóságok iránti fogékonyságot. Ugyancsak böl­cseleti fontolgatások alapján azt is megmondhatnók, hogy miért nem járhat az emberiség eme nyugodt, természetes fejlődés útján, hanem csak a romboló átértékelések lehetnek vezetői. Ámde ezek csak elméleti megállapítások lehetnek a tény­nyel szemben, hogy a kultúra minden viszonylagosan állandó formája romboló átértékelések eredménye. Az új, legtöbbször nem is a tökéletesebb forma, a régi világ romjain épült fel, úgyhogy a romokat még csak építőanyagnak sem használ­hatta föl. Mint a geológiai korszakok maradványai, úgy réte­geződnek egymás fölé a kultúráéi is. Ránk keresztényekre nézve, talán nem tisztán a kinyi­latkoztatás és az isteni ígéretek alapján, hanem ezt követőleg tudományos meggyőződésből egy biztos és szilárd elv jelöl­hető meg életfelfogásunk alapja gyanánt az, hogy értékadó javítást és kiegészítést csak a kinyilatkoztatás végezhet és végzett az emberi kutatás és fáradozás eredményein. Nem romboló, hanem alkotó munka volt ez, az egész kultúra ki­építéséhez szükséges szellemi forma szolgáltatása, az emberi fáradozások megkoronázása. A keresztény szemében értékes kultúra csak az lehet, amely belekapcsolódik a kinyilatkoz­tatásba, ennek a fényében és tervei szerint rakja le az emberi szellem fáradozásaiból kialakult építő­anyagot. A keresztény elveknek ilyszerű felhasználása új, mélyebb meglátásokat hoz létre a természetes világkép keretében, tágabbá teszi látókörünket és kiinduló pontja s állandó benső tényezője egy alapjaiban örökké változatlan világ­felfogásnak. Az em­beri elme kutatási vágyát a kereszténység nem ölte ki, de még le sem tompította. Anyaga, lehetőségei ugyanazok ma­radnak. Ezért a kultúrának mindvégig fejlődni kell anyagá­ban, de nem szabad átértékelődnie szellemében. Az anyagnak a formához, a szellemhez kell idomulnia, ebben rendeződnie. A szellem pedig nem változtatja meg az anyag természetét, hanem csak szebb, magasabb,rendezettebb létet kölcsönöz neki, így a keresztény elvek is a kultúra tisztán emberi termékeinek. Ilyen és hasonló gondolatok támadtak bennem, mikor a Jelenkor megindulásáról értesültem. A legrombolóbb átértékelések napjaiban jelenik meg új köntösben, de a régi szellemben. Jön, hogy irányítson és óvjon az átértékeléstől, vezessen az újabb, mélyebb meglátások és a tágabbkörű világszemlélet felé. Amit Hobbestől fölfelé, Nietzscheig meg­álmodtak, elvekben leraktak a bölcselők, azt mi mind való­ságban látjuk, kezünkkel érintjük és egész lényünkben mint konkrét valóságot érzékeljük. Az átértékelés olyan korszaká­ban élünk, aminőhöz hasonló aligha jelentkezett az emberi művelődés történetében. A küzdelem végső eredményeit a legátfogóbb elme sem tudja előre megmondani. Eljutunk-e a tranquillitas ordinis-hez, a békéhez, az emberi viszonylatok kielégítő rendezettségéhez? Ez a kérdés gyötri mindnyájunk lelkét. Kialakul-e az a Krisztus-ellenes világ, amely elméleti­leg teljesen kiképződött az újabb bölcseletben? Ezt nem a fegyverek, hanem a szellem ereje, a lelkek felkészültsége dönti el. Nem minden anyag alkalmas magasabb létforma hordo­zására, így tanítja a természetbölcselet. Csak ezt az analógiát alkalmazzuk a kultúra jelenségeire is, amikor hirdetjük, hogy az emberi szellem, nem minden elgondolása és alkotása alkal­mas arra, hogy a keresztény szellem rendező ereje hatékonyan kiterjedjen rá. Az anyagnak, mint ilyennek (a természet­bölcselet materia prímájára gondolunk), nincsenek törvényei. Törvényhozója a rendező forma. Ennek hiányában az esedé­kes történésnek van alávetve, így a kultúra jelenségei is. Nagy meglepetések várhatók az anyagi részek összecsapásá­ból s lehet, hogy a győztes átértékelést követel s nem a ke­resztény elvek szerinti mélyebb meglátást nyújt, vagy nem ennek útjain akar járni. Hogy a nagy politikai, az embereket csak külsőleg összetartó világnézetek és életfelfogások hogyan alakulnak ki, a kultúra nyers anyagi részének esélyeitől függ. A kultúra alanyainak, az egyes embereknek és a társadalom­nak azonban el kell készülniök az anyag átformálására és rendezésére. Ha a keresztény elvek életté, élő valósággá vál­nak bennünk, akkor nemcsak visszautasítunk, hanem élet­­képtelenné is teszünk minden mégoly győzedelmes törekvést is, amely azokkal ellenkezik. Nem egyszer ismétlődött meg a világtörténelemben, hogy a legszebb és diadalmasnak látszó konstrukciók is összedőltek, mivel a közszellem, a néplélek nem fogadta el azokat, nem tudta rendezni és átformálni világnézetének vezérlő elvei szerint. Ha egész lelkében ke­resztény társadalom alakul ki, akkor az anyagi esélyeknek tartós győzelmi erejük nincs. Ehhez akar a­­Jelenkor» is hozzá­járulni a maga módján és eszközeivel. Felemeli szavát a rom­boló átértékelésekkel szemben s megmutatja, hogyan kell a keresztény elvek ereje szerint értékelni, miként lehet ezek fényében újabb meglátásokhoz eljutni, főleg pedig, hogy miként menthetjük át egyéni világnézetünket az általános romboló erők és átértékelések kataklizmáján. Bölcs emberek eddig is Heraklit szemével néztek minden emberi tülekedést és történést. Az anyagot, a nyers erőt nem lehet megszaba­dítani a szünetet nem ismerő változástól. Ez az, amit látunk, érzékelünk, amiben és amivel testünk révén együtt élünk. Heraklit azonban csak egyetlen elvet látott meg, amelyben valamiképen a szellemnek az anyag fölötti uralmát és össze­tartó erejét vélte felfedezhetni: a változás megváltozhatatlan törvényét. Elég cinikus és kevés vigasztalást nyújtó felfogás ! Mi messze túlvagyunk ezen az állásponton. Tudjuk, hogy minden történésnek kettős arculata van. Az egyik a közvet­lenül felfogott és átélt, csupán csak változó tüneményeket mutatja, a másik a szellem átformáló erejét szemlélteti és teljes valóságában Isten örök terveiben bontakozik ki. Szent Ágoston is ezek keresésében és szemléletében talált megnyug­vást, mikor a maihoz hasonló romboló átértékeléseket látta. Ennek leszűrődése halhatatlan értékű műve : De Civitate Dei. Nyomdokain kell nekünk is járnunk, ha azt akarjuk, hogy az emberi képmutatás, szenvedély, becstelenség és kegyetlenség szemlélete meg ne ingasson és a szellem uralmának tagadásá­hoz vezessen bennünket. A teremtmény nyögésétől és vajúdó fájdalmaitól, amelyekről Szent Pál oly ékesszólással beszél, senki sem szabadulhat meg. Nemcsak testi, hanem lelki éle­tünk is alá van vetve ezek törvényének. A szennyes áradat ne sodorjon bennünket magával, hanem ha keresztülmegy rajtunk — szükségszerűen érint bennünket, mivel benne élünk, — tisztuljon meg lelkünkben, úgy hogy hitünk és keresztény elveink erejében utolsó maradványait is el tudjuk távolítani. Emberi hatalmaktól és ezeknek jó és rossz be­folyásától nem mentesíthetjük magunkat. De nem rájuk támaszkodunk és nem tőlük várjuk nagy emberi és szellemi mivoltunk megvalósulását és kialakulását. Istenhez pedig csak Krisztus által és erejében közeledhetünk. Ezért, ha a nagy kataklizmák között és azok révén a sok megtévesztő Krisztus­ellenes j­elszó és törekvés csábításai között kérdést intéz hozzánk, mint egykor Apostolaihoz : ti pedig, kinek tartatok engem? fe­leletünk egész meggyőződéses viselkedésünk révén mindig Péteré legyen : Te vagy az Isten Fia, aki a világra jöttél. Nem fogadtak be, ki akarnak onnan üldözni, de hívő szemem lát Téged s tudom, hogy az emberiség sorsa a Te kezedbe van letéve.

Next