Jelenkor, 1942 (4. évfolyam, 24. szám)

1942-12-15 / 24. szám

1979 Ara 20 fillér JELENKOR Felelős szerkesztő: KATONA JENŐ Szerkesztőbizottság: Almás; József, Horváth Sándor O. P., Molnár Kálmán,-'Saek_fK_Gynla i---------:*'Prr ! A tartalomból: \ KATONA JENŐ: Őrző, mennyi van hátra még az éjszakából ? Fénelon a szenvedés titkáról Karácsonyi ének Franeiaországi himnusz a Szent Szűz anyaságáról (Babits Mihály fordítása) LENGYEL BALÁZS: „Régi magyar próza“ KÁLLAI ERNŐ: Mednyánszky Párisban házhoz (Szirmai Borbála fordítása) AMBRUS GÉZA: Egy-két szó Márai Sándor rőpiratáról ARANY JÁNOS verse: Poétái recept LOVASS GYULA: Fodor József versei KELEMEN JÁNOS: A felvilágosodástól a sötétedésig (Féja Géza könyve) Zord idők: Ima-füzet katonáinknak — XII. Piu9 pápa a hitvesi hűségről — Tildy Zoltán az álkereszté­nyekről — Fordítói áhitat — „Mikszáth a nagy magyar festő“ — Egy erdélyi regény A HÁZASSÁG ÉS JÖVŐNK Irta: HORVÁTH SÁNDOR O. P., egyetemi tanár Valahányszor a jövőről hallok, eititkolhatatlan aggodalom jelentkezik lelkemben. Nem gyakorlati, hanem elméleti szempont­ból. A gyakorlati igazság nehézségeit végű Iis áthidalja a Gond­viselés hite és a hozzá való bizalom. Az elméleti igazság azonban, ami a tudóst leginkább érdekli, a jövőt a legteljesebb felismer- hetetlenség homályába burkolja, úgy hogy az, aki az eljövendő meghatározására és ismertetésére vállalkozik, egészen lehetetlen feladatot akar megoldani. A jövő kérdése az emberi értelmet annyira megrettentő és átfogó erejét felülmúló probléma, hogy nem egy bölcseleti irányzat még Istentől is megtagadta a jövendő események megismerésének lehetőségét. Azok pedig, akik ezt a keresztény meggyőződés alapján elismerik, nem tudnak meg­egyezni a módban és az ismereteszközben, amely a jövőt Isten elé állítja. Mindez mutatja, hogy a jövendőmondók hitelt nem érdemelnek és hogy csak a sorsdöntő Isten tudhatja előre, miként alakul a teremtett dolgok jövője. De másrészt mivel az értelem­mel és szabadakarattal ékeskedő teremtményt bevonta sorsintéző működésébe, a történésnek és saját szerencséjének kovácsává tette, a jövő hozzávetőleges megismeréséhez nem tagadott meg minden lehetőséget. A sors, a fátum nem ugrásszerűen, hanem bizonyos törvényszerűséggel alakul ki akkor is, ha a szabad­akarat megnyilvánulásairól van szó. A teremtett szabadakarat ugyanis a meglévő adottságokat használhatja ki csak, ezek köré­ben és törvényei szerint intézheti döntéseit. Megválaszthatja tehát, hogy aláveti-e magát azoknak a törvényeknek, amelyek egy tőle függetlenül létesült alakulatot, akár mint természetjogi, akár mint pozitív döntések irányítanak, vagy pedig függetleníti-e magát ezektől. Az utóbbi esetben vagy törvényhozóként lép fői és egészen új alakulatot hoz létre, vagy pedig a rendes, törvény­szerű adottság vonásait tagadja. A további lefolyás, a történés, minden esetben szabályszerű és a dolog természetével adott föl­tétlenül vagy feltételesen szükségesség formájában jelenik meg. Ha tehát ily" értelemben beszélünk a jövőről, akkor az a bizony­talanság és a lelkünket elszorító aggodalom eltűnik. Nem is kell jövendőmondókká válnunk: az adottságok természete nemcsak megbízható, hanem szeizmográfszerü és -pontosságú ismeret­eszköz a jövő, a történés kialakulása szempontjából. Így vagyunk a házassággal is. Az erkölcsi alakulatok közé tartozik, amelyek mivoltát a cél dönti el. Ez a törvényhozójuk és ha a célirányosság beállítója maga a természet, helyesebben ennek az Ura, akkor az erkölcsi alakulat is természetes. Olyan törvények irányítják, amelyeket teremtett erő meg nem változ­tathat anélkül, hogy az erkölcsi alakulat lényegéhez hozzá ne nyúljon vagy azt tönkre ne tegye. Ugyanígy kell megítélnünk azokat az erkölcsi alakulatokat is, amelyek pozitív célkitűzés ered­ményeiként jönnek létre. Ezeket is meg lehet ingatni alapjukban, ha az elgondolással ellenkező módon kezeltetnek vagy ilyen voná­sokkal vegyülnek. Ha tehát a házasság és a vele összefüggő dol­gok jövőjét akarjuk meghatározni, akkor azt kell kutatnunk, hogy milyen a célkitűzése, ki a törvényhozója. K ét irányban kell a házasság mibenlétének meghatározását keresnünk: tisztán benső vonatkozásaiban, azután pedig álta­lános szociális viszonyításában. A kettőből alakul ki a házasság összegező, synthetikus fogalma, a két részleges nézlet pedig ana- lytikus vonásait tünteti föl. A házasság törvényhozója a termé­szet Ura, aki benne a fajfenntartás szervét alkotta meg, de úgy, hogy egyúttal a nagyobb társadalmi alakulások magvát is benne vetette el. Amilyen a házasság, olyan a nagyobb, a nemzeti, népi, vagy állami társadalom is. Ez a házasságnak legfőbb törvénye és célirányos beállítottsága és ez adja neki a természetes szentség és sérthetetlenség jellemvonását: aki a házassághoz nyúl, termé­szetadta berendezésén és mibenlétén változtatni akar, az az emberi társadalom jövőjét és útját akarja má.s irányba terelni, illetőleg ezt olyanná teszi, aminő az általa elgondolt fajfenntar­tási alakulat. A társadalmi alakulásoknak is meg van a termé­szeti törvényük. Ha eszerint igazodnak, ha az Alkotó elgondolá­sát mintázzák le, akkor fönnmaradásuk biztosítva van, de leg­alább is addig, amíg fönnállanak és brutális erőszak nem végez velük, szent és sérthetetlen tárgyakként valósulnak meg, így állanak a gondolkozó elme előtt. Ha azonban nem ezt mintázzák le, akkor sem a tárgyi szentség nem kíséri őket, sem pedig a ter­mészetjog védelme alatt nem állanak. A bomlás csiráját maguk­ban hordják és végüket nem kell föltétlenül a nyers erőszakban 1942. december 15 IV. évL 24. szám

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék