Jelenkor, 1961 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1961-12-01 / 6. szám - HAGYOMÁNY - Várkonyi Nándor: Egy félbemaradt költő
738 HAGYOMÁNY Németh Antal: Vörösmarty. Várkonyi Nándor: Justh Zsigmond. (??) Nagyfalusy Jenő (esetleg): Ady. Juhász Gyula: Tömörkény. Kelemen Andor (erdélyi): Erdélyi kultúrkapcsolatok. Szabolcsi Bence: Régi magyar zene. Van új szépírónk: Hegyi István, szegedi lelet, elbeszélésének címe: Napraforgó kisasszony. Mint hallám, Sárközi is óhajt symposionálni. Szóval, van valami, mint látod. Legközelebb konkrét s részletes „farkat” küldhetünk, s Te is kérd be a „hirdetéseket” Pogánytól és esetleg mástól. Most sűrű levélváltás következett, a lényeg az, hogy május végén a kötet kikerült a nyomdából, azonban tele kétségbeejtően sok és vaskos sajtóhibával. Ennek oka elsősorban az én hanyagságom és hajszolt munkám volt, a másik ok, hogy a kéziratok javarészt rendkívül kócos állapotban érkeztek meg, némelyikük javítatlan első fogalmazás, s végül a siettetett nyomda is hanyagul dolgozott. Nagyfalusiék lesújtottan panaszkodtak, én mentegetőztem, de őket is megróttam késésük és gondatlanságaik miatt. Erratáról szó sem lehetett, a példányokat lehetőleg kézzel kijavítottuk, a kedélyek valahogy lecsillapodtak. Illetve újból felháborodtak, mert bekövetkezett a szabályszerű, esedékes támadás a Symposion ellen is, Benedek Marcell Irodalmi Lexikonénak megtépázásával kapcsolatban. Egy jobboldali lap, az Új Nemzedék gáncsoskodott, eléggé alacsony modorban, személyeskedőn, s kivált Nagyfalusit pécézte ki. Ő egyik tanárját gyanította az értelmi szerzőnek, kinél még nem vizsgázott, s aki nem került bele Benedek Lexikonéba, míg a tanítvány igen, inde irae. Felhívtam Nagyfalusi figyelmét a cikkre, s e körül írt leveleiből idézek néhány részt (mind június hónapban keltek). ... Csak kurtán válaszolhatok: úgyis jövök hamarosan vizsgázni ... Együtt mindent megbeszélünk. Most Féja Gézával ülök együtt, ki gyönyörű verseket küldött. Mindenről beszélünk majd együtt. A S. anyagát részben kiosztottuk. Az ügy, amelyről írtál, részben ismerős volt. Én ártatlanul kerültem a dologba, miért éppen engem kapottak elő? ...A dolog nem bántott, hidd el, köptem egyet ... Egyedül az háborított fel, hogy imputálják: én magamról írtam vagy írattam! [Ti. a Lexikonba. Utóirat.] Ismeretlenül is szeretettel üdvözlöm, Féja Géza. [További levelekből:] Az anyagot kiosztottuk; sajnos, az Irodalmi Lexikon ügye Juhász Vilmost annyira lesújtotta, hogy nem lehet beszélni sem vele. Híred köszönöm, hasonló irányban hallottam sok mindent, de hogy N. J. csinált volna valamit, nem tudom. Hogy W. [a professzor], azt már tudom. Csak az a fura: miért én ellenem? Hiszen nekem semmi részem a Lexikonban. No de que faire? [Később:] Bocsáss meg a lóhalálért, ma kezembe kerül az Esti Kurír — látom nevem: megveszem az Új Nemzedék kedden megjelent számát: íme! Ti [bátyám és én] már olvastátok: nyomorult aljasság. A háttér egyszerre megvilágosodott előttem. Minthogy intézkedni kell és Öreged érdekei kockán forognak, azonnal írt kérlek: mi van? Milyen nyilatkozatot adtok be a S. megvédésére? Ha nem, nekem kell, ugye? [Végül:] Azt hittem, Ti tudtok valamit tenni, azonban most már látom, hogy nem lehet ... A cikk: perverzen aljas. Ne hidd, hogy túlozok. Azonkívül otrombán hazug, pl. én mint a Lexikon szerkesztője! De: személyileg esetleg lehetne tenni valamit? És tudd meg kérlek, milyen véleményt szült ez az aljasság. Nekem a Lexikonhoz semmi közöm, de ide belevonták a Symposiont is! Kb. sejtem, ki volt az illető nemes lovag ... Igyekeztem lecsillapítani Nagyfalusit, közöltem vele véleményemet: 1. Személyes támadásokra nem válaszol az ember. 2. A reklám sosem árt, még a pofon sem, mert zajt csap. 3. Most legalább tudják, melyik táborba tartozunk, s ott vannak az olvasóink. — Ebben maradtunk. Megvigasztalta az is, hogy Juhász Gyula igen szép tárcát írt rólunk a szegedi lapba, elküldte: „Mit szólsz Juhászhoz? — kérdezte. — Nem hiszem, hogy bárki is szebben írhatna rólunk.” Egyben tudósított, hogy nagy öröm