Jelenkor, 1963. július-december (6. évfolyam, 7-12. szám)
1963-12-01 / 12. szám - HORIZONT - Csordás János: A Szabó- és a Siket-ház között
horizont CSORDÁS JÁNOS A SZABÓ ÉS A SIKET-HÁZ KÖZÖTT Egy régi írás „A Sugár utca a tulajdonképpeni szegénysora a falunak, egy valamivel rendezettebb Auguszta telep a Kerepesi temető szomszédsága nélkül. Olyan utca, melynek egyharmada még beépítetlen, és telket vásárolhat benne mindaz a család, amelyik húsz évig uradalmi cseléd volt, sommás algazda vagy előmunkás, részesarató, vagy húsz évig BESZKÁRT alkalmazott, rendőr, postaaltiszt vagy vásári árus, öt-hat gyerekkel a nyakában. Körülbelül eddigi lakói is ezekből a rétegekből kerültek ki, s ne essék szégyen a falun, hogy legnagyobb utcáját effajta emberek lakják. Északról, délről, keletről és nyugatról vándoroltak össze a hontalanok útján, egy rakás szegénységgel, mégis annyi szépséggel, élettel, gazdagsággal, lázadnivalóval, hogy egy egész sor József Attila-féle proletárköltőt felnevelhetne. Ezzel a néhány vonással húzhatnám meg falum igazi arcát, a többi, a nagyobbik része, kevés kivétellel a hivatalos, a hivatalnok, patricius közösség, kevesebb természetességgel és több pózzal, több jóléttel és kevesebb poézissel, ahol már az íróféle alig talál lelket és szépséget, annál több pöffeszkedő hiúságot, hivatalos és nem hivatalos rátartiságot, úgy, hogy a főtéren legszívesebben lehajtott fejjel ballag át az ember.” (1943. nyár) Egy kis Ura ugyanabból az írásból „A Siket-ház és a Szabó-ház között, ez a kezdete és a vége a Sugár utcának, pontosan a felénél kanyarodunk egy kissé jobbra, évtizedes almafák, akácok mellett, az anyai örökség testvérek között megosztott szögletére, melyet körülfognak fűzfák és fűzbokrok, a szegény kúriák tölgyei. Lelkes Zsófi- nagyanyánk házánál jövünk össze, ángyik, sógorok, Rezi és Mariska nénik, egyre gyérülő unokatestvérek között, - ketten már ebből a háborúból sem jönnek haza - és a régi, fehér vászonterítős asztal mellett, még gőzölgő hőkönsült perecek és a vörös bor jóságánál eredünk meleg beszélgetésbe . . Újra ugyanott, húsz évvel később két évtized! Úristen, micsoda két évtized volt ez! Hol van már Lelkes Zsófi nagyanyám, azaz özvegy Maurer Mihályné, hol van édes, illatos bőkönsült pereceivel, az éppen egy üvegnyi vörösborával? Hol van ez a drága kicsi öregasszony, mindig valamit adó, repedezett, kis bütykös ujjaival? Hol van a Szabó-ház sok gyereke, akik gyerekkoromban még mind pásztorok voltak? Hol van az apa, a legöregebb Szabó vastag ezüst óraláncával, a maga faragta rövid ostornyéllel, melyen rézkarikákkal összekapcsolt, a vége felé egyre hegyesedő, gyönyörűen font szíjazat tekergőzött, s a legvégén a durrogtató raffia-pamacs, mely olyan szőke volt, mint egy csodálatos kislány-copf, s ráadásul akkorát tudott vele durrantani, mint egy vadászpuskával lehet. De hol van az utca másik végéről az öreg, zuppos Siket-ház nyolc gyereke? Hol van Siket Pali bácsi ez a kicsi sűrű emberke, császárbarókás nagyapám borivó egykomája, akivel - a családi emlékezet őrzi még - ketten egy egész kocsma népet az utcára szórtak, köztük 6-8 stegm ácsot, a búcsúi zsivajgás kellős közepébe, éppen a „dicsőséges” boszniai hadjáratot követő esztendőben. Hol vannak ők? Bizony, már kint a hepehupás temetőben, mely valamikor ugyanúgy a hercegi birodalomhoz tartozott, mint a falu beláthatatlan határa körös-körül, egészen 1945-ig. S hol van a Tóth család kilenc gyereke, akiket mindenki csak Barabicséknak hívott. Az öregek szintén kinn a temetőben. S a fiúk, a lányok, az uradalmi kőműves gyerekei? Róza, Teri, Mariska, Fáni akkor már rég Pesten szolgáltak, többnyire „jobb házaknál”, mert ügyes lányok voltak. S ott is találtak párra, haza csak egy-két évenként jár