Jelenkor, 1964. január-június (7. évfolyam, 1-6. szám)

1964-01-01 / 1. szám - Táj és történelem (Csányi László, Gáll István, Hunyady József, Kalász Márton, Kardos Tibor, Kopányi György, Szinnyei Júlia, Takáts Gyula, Tatay Sándor)

tálytársam Goitein Gyuri Móra Ferencről értekezik. Patkós György film és színház esz­tétikával foglalkozott. Mindenki elolvasta, kit vett célba Grandpierre szúr­káló tollával, s milyen novellát írt Ijjas (Jankovits) Antal. Mesélték bővített kiadásban Tatay Sán­dor „világgyaloglását”. Babics András, Berky Imre, Georgovits József, Nagy Tibor és Un­gár László tárgyi tudása mellett szerettük a humanista hajlamú Kardos Tibor költőien tudós fogalmazásait. Az 1931-ben érkezett Weöres Sándor ennek a német nyo­másra megszüntetett „családi” bölcsészkarnak doktorai közé tartozott. Értekezése „A vers születése” volt. . . Diplomáinkat ma melyik univerzitás anyakönyve őrzi? Vagy úgy jártunk, mint az Anjouk pécsi első magyar bölcsészkarának diákjai? Ki sorolja fel ne­veiket? Mint Mohács után azoké, úgy itt szívbajok, frontok és koncentrációs táborok viharában megritkult ez a névsor, de a személyes emlékek ma is őrzik tán az irodalom­­történetnek a be nem váltott reményeket és megszépítve tollaink emelik tovább. A folyosó mögötti apró intézetekből ma is kihallatszik Tolnai Vilmos lelkes Arany János magyarázata, és a zengővárkonyi szelídgesztenyések aljáról be-be ruc­canó Fülep Lajos „Művészeti kérdések” c. előadásának visszhangja. És ki tagadná meg a Corso, Nádor és Royal kávéházak, a Flórián, Vadember, a Fehér Ló, Pacsirta, Virág­csokor, Kakkuk csárda és a Rác­város kocsmáitól, az Arany Hajó és Faubli éttermek­től a megemlékezést, hisz oly gyakran vittük irodalmi témáinkat falaik közé. Hajnalba nyúlt estéink után frissítő zuhany sokszor volt a Tettye-víz akkor még szabadon ömlő vízesése. Sokszor fürödtem alatta és utána mindig szebben kelt a nap a város felett. És hogyha az emlékekhez hozzáveszem a Dunántúl és a Pécsi Napló irodalmi mellék­leteit, Sásdi Sándor, Császár Géza, Gőbel Károly alakját és Ficzkó Gyulát, Dénes Gi­zellát és Fischer Béla és Lovász Pál személyét, egész pécsi művelődéstörténet kerekedik körém­. E lapok margóján ott szivarozgat a cukrásszá lett ex újságíró, Gruber Viktor bátyám, a bohém somogyi, jegyzőit és velünk sétálgat kocsmáról-kocsmára a holddal megvilágított Zsolnay majolika zsindelyek zöld ragyogása alatt „Arany-testvér”, a ku­­cséber. Ilyen légkörben mozogtunk és harminc év távlatából is világosan emlékszem azokra a Corzo kávéházi estékre, amikor a ládákba ültetett pálmák és citromfák villannyal átvilágított levelei alatt (mennyivel kevesebb ma a mediterrán növény kávéházainkban) órákig hallgattuk nagyvilágból megtért társaink dijoni, berlini, párizsi, római élményeit. Modern Háry­ János-mundérba bújtatott fantázia-gazdag­­filoszok -mondták ravasz és komoly világjárásukat és olvasták fel naplóikat. Éjfél után bent a tükrök között nem egy­­alkalommal különös szürrealista szeánsz kezdődött. Ilyenkor dünnyögve kezdte mon­dani az egykori bohém pécsi jogász: „Szállnak az agyamból a­­rozs­ék” c. versét. A ci­gányzenekar halkan kísérte a szabadkép társításé, bak­ugrásos költői mondatokat. Ma­gasabb feszültség alkalmával a szomszédos színházból vacsorára betért színészek is bekapcsolódtak a szellemi mutatványba. Nyakba akasztott székdobok kemény dobper­gése közben folyt a szavalás. És a sarokban Go­rka, Pekár és Hodinka professzorok „bohém” triója tapsolt az irodalmi számoknak, hogy aztán egyenként elindulva, egy­más mögött, libasorban, 10-10 méter távolságról harsányan filozofálva ballagjanak haza­felé, miközben rövid, rusztikusan tömör mondatokkal is illessék egymás művészeti és tudományos nézetét. És az is előfordult, hogy fényképem „irodalmi elismerésül”­­, igaz, szomszédos volt a kertünk olyan házba került, ahol szentképeket nem igen szoktak őrizni. A dékán­­méltósága bizalmasan közölte velem, hogy ez az állapot nem egyetemi polgárhoz illő. Válaszom, mint az érettségin a Cicero szöveggel, de most már saját átfordításban ilyen szerényen egyszerű volt: - Ön tudja, én nem. De honnan, hogy ott van? - Átfordításom meghökkentő sikerű volt. . . És ahogy ma a pécsi színek és harminc éves érzések és emlékek hálóját bogozom, e visszaidézett világban az emléktájak m­ás­ik vidékén meg kell emlékeznem Kocsis László költőről. Soha úgy meg nem látogathattuk a mindig mosolygót, hogy megértő szeretettel ejtett népi tájszólása mellé ne hozatta volna föl káptalani borait és felvá­gottak. A le-leránduló Berda Józseftől a helyi Weöres Sándorig az író névsor ábécéje szerint sokan megtörölték az asztalánál a bajszukat. Mindig jó ízzel jöttünk el a barok- 45

Next