Jelenkor, 1964. január-június (7. évfolyam, 1-6. szám)
1964-01-01 / 1. szám - Táj és történelem (Csányi László, Gáll István, Hunyady József, Kalász Márton, Kardos Tibor, Kopányi György, Szinnyei Júlia, Takáts Gyula, Tatay Sándor)
számain s büszkén élvezem a folyóirat gyorsan növekvő tekintélyét itt a fővárosban, mind az olvasók, mind hozzáértő irodalmárok körében. Röviden: Pécshez köt szerelem és házasság, irodalom kezdetei és az első indulás, s idehúz szegény jó szüleim sírja. Egyszóval: minden. Takáts Gyula. 1929-ben hazaérve a középiskolások országos tanulmányi versenyéről, az érettségi szóbelin egy tizenötsoros Cicero körmondatot nyomtak a kezembe. A körmönfont szóáradat hosszabb, rövidebb mondat-gubancaiban egyetlen preparáció, egyetlen utalás segítsége sem volt. A szöveget egyenesen az érettségi biztosának adtam vissza, azzal a szerény kéréssel, legyen olyan szíves és fordítsa le. Válasz: megbuktatott. Ez a váratlan fordulat az életemben elzárt attól, hogy a Képzőművészeti Főiskola felvételijére jelentkezhessek. Így, magam biztosítására, gyorsan beadtam egy kérvényt a Somogyi Újság szerkesztőségébe, ahová eddig is sokat irkáltam és ahol már poéta számiba vettek. Az újságírásra nem került sor, mert szeptemberben a „szintén zenészek” székesfehérvári pótugratása után felvettek a pécsi egyetem bölcsészeti karára. Tehát az 1929-1934 közötti pécsi öt évet, melyről megemlékezem, Cicerónak köszönhetem. S hogy ez így történt, annak ma 30 év távlatából nézve, csak örülök. Örülök, mert ebben a városban, amely eddig csak Janus Pannoniust, a székesegyházat, s azokat a rokonaimat idézte, akikkel Babitsék is atyaifiságot tartottak olyan meghitt légkör fogadott, amely emberi arányaival, ha szegényeset is, de családi méretet sugárzott és mediterrán színeivel, légkörével közel állt a szívemhez. Az intézmény, az univerzitás, amelynek polgára lettem, másfélfolyosós bölcsészeti karával, az öt évfolyamán együttesen is talán csak 100 hallgatójával, ha úgy szelektáltak volna, hogybukott diák és vassal bélelt pincskalapos tanár ne kerülhessen oda, akkor egy kísérleti minta filozófiai iskola is lehetett volna. Amolyan XX. századi humanista udvar féle. De hát én is ott voltam és rajtam kívül tán még 99-en és hálaisten így olyan volt, amelyről érdemes szót ejteni. Volt úgy, hogy az előadáson egy jelölt és egy professzor beszélgetett. Nagy kollégiumnak számított, ahol tizen ültek együtt. Előadásközben kinek nyugalmat adó, kit meg hányásra ingerlő szivarjaival kínálta a hallgatóit egyik professzorunk. Mindenki, mindenkit ismert, így becsületbeli kötelesség volt a jelenlét és a felkészülés is. Ha pedig kisütött a déli ragyogás, üres volt az északi terem, mert az előadó a pécsi akropolisz gesztenyefái akt, a dóm előtt sétált, s mint a peripatetikusok magyarázta a tudomány lényegét és értelmét, nem pedig részleteit. Szinte hihetetlen, ha arra gondolok, hogy nemcsak a kis szemináriumi könyvtárakhoz, ahol szabad polcokon álltak a plafonig gyűjtött könyvek és folyóiratok, voltak kulcsaink, de az öregebb bölcsészeknek, ha nem is az egyetem főkapujához, de ahátsó kiskapuhoz, akárcsak különfoejáratú albérletünkhöz, saját kulcsaink voltak. Akkor és úgy jártunk ki-be az egyetemre, mintha haza jártunk volna. Akadt olyan polgár is, aki a villámhárító alatt az egyetem tornyában lakott. . . Hogy ki mit olvasott, mit tudott, mit írt és mennyit ért, azt e kis közösség néma, de biztosan jelző szellemi műszere jól mutatta abölcsészeti karon. E légköri sugárzásban polgárok és professzorok egyaránt ellenőrzés alatt álltak. Bár megvolt már 1929-ben is a művészhajlamú bölcsészhallgatók Batsányi Társasága (a hivatalos pécsi Batsányi Társaság 1946-ban alakult), de ennek felolvasó ülésein kívül is pontosan tudta mindenki mindenkiről, hogy min dolgozik. Ismerték és tudomásul vették még a városiak is, ha elmaradt érzésvilággal is, hogy milyen verseket ír Zsikó Gyula, Lovassy Andor, és Mistral és Verhaeren melyik verseit fordítja Holler (Bajcsa) András. A napfényes déli folyosó ifjú irodalomtörténészek és írók műhelye volt. Munkáik folyóiratokban és 40-100 oldalas értekezésekben jelentek meg. Ekkor lendült fel a Mayerféle Kultúra Nyomda is. Tudtuk, hogy Dénes Tibor Péterfy esztétikájával bajlódik, Gálos Magda Justh Zsigmonddal, a kitűnő tehetségű, korán meghalt író és esztéta Kováts József pedig Török Gyuláról ír, s hogy az első gimnáziumtól egyvégtében osz 44