Jelenkor, 1964. január-június (7. évfolyam, 1-6. szám)

1964-02-01 / 2. szám - JEGYZET - Kende Sándor: Werner István

nekünk, nem vagyunk rosszak. Behemóték sem voltak azok, s én elhiszem nekik, hogy ez is bele­tartozik tizenöt éves életükbe, hiszen én is annyi vagyok.” Iván Károly Harangozó László: Mindegy, mi lesz a lányokkal c. elbeszéléséhez fűződő dolgozatát ezekkel a gondolatokkal zárja: „Miért tetszett nekem ez a mű? Mert önmagamra, a születő új világ problémáira ismertem benne . . . önmagunkra és kételyeinkre ismertem, amit a sokszor elhangzott vád támasztott bennem: »könnyelmű, felszínes a mai ifjúság.« Örülök, hogy ebben a novellában a választ is megtaláltam kételyeimre, problémáimra. Talán mégsem vagyunk annyira felszínesek, mint ahogy mondják. Nem! Hiszem, hogy nem va­gyunk!” Az első témáról beküldött két dolgozat, Ablonczy László és Szuromi Pál munkája - ha nem is egyenlő színvonalon - tárgyilagosságával, mértéktartásával, szerény, de megalapozott észrevételei­vel hasznos tanulságokkal szolgálhat a folyóirat szerkesztőinek. Munkájuk egyszersmind a fiatal olvasók kisebb hányadának szélesebb területet átfogó, az országos arányokat is érzékelő szintetizáló törekvéseire is következtetni enged. Nem lenne teljes a pályázatok tanulságai alapján felvázolt kép, ha nem jeleznénk a téves, veszélyes utakat is. Egyik pályázó már-már erőszakos elhallgattatásnak tulajdonítja, hogy igen nagyra­­becsült költője nem érte el még irodalmunkban az őt megillető helyet. Még szélsőségesebb megálla­pításokra jutott egy másik, aki „a kor üvöltő rettegését” és „a bennünket körülvevő kaotikus világot” kiválóan ismerő író művét védelmezve­ magasztalva ilyen mondatokat fogalmazott meg: „Ma tűszúrásként hat ez a szó: egzisztencializmus, és jaj annak az embernek, akire rásütik az egzisztencialista bélyeget. Miért? Honnan az a nagy biztonságérzet, hogy ez »tőlünk idegen világ, hozzánk nem férkőzhet«? Nevetséges azt állítani, hogy mi­­ az emberiségből egy porszem - ellent tudunk állni az ár sodrásának. Minden szépítgetés és önámítás nélkül rá kell jönnöd­­ egyedül vagy. Tévedés azt állítani, hogy a XIX. század az individualizmus kora, sokkal inkább rokon ez a XX. századdal.” Így persze ez a meghatározás sem meglepő: „Ha jól meggondoljuk, a dzsessz is minden­napi életünk egy kis darabkája. A nihil álarcosa. Vad ütemére rángatózva érzed, amint mámorittasan a nullába veszel”. És végül érdemes idézni a figyelmeztetést: „Csalódnia kell annak, aki a sorok mögött politika után szimatol. Ebben az esetben erről szó sincs.” Az eszmei félresiklás egyik oka mindkét esetben azonos: a rajongásig fokozott tisztelet a mű­vész és alkotása iránt. Figyelmeztető példa lehet ez a fiataloknak - de nem kevésbé az alkotók­nak: hatalmas a felelősségük! Igen, az alkotók, a szerkesztők, a pedagógusok­­ és a társadalom felelőssége! - talán ez ennek a pályázatnak a legfőbb tanulsága. S az összkép az ifjúságról? A fiatalok többsége érzelmi alapon közeledik olvasmányához, s a művet elválaszthatatlan egységben látja alkotójával. Elsősorban ön­magát keresi, legfőbb esztétikai mércéje az átélt valóság. Az elemző esztétika és a politikum közvet­len jegyeit nehezebben érzékeli: mindkettő beleolvad rendszerint a valóság-élménybe, az azonosu­lásba, s ezeken keresztül hat. Ugyanakkor a fiatal olvasók magukénak érzik korunk és társadal­munk alapvető kérdéseit, felelősséget éreznek a jövőért - s zavarja őket, ha a felnőtt közvélemény általánosítva üresnek és könnyelműnek tartja az ifjúságot. Leginkább azok a művek érdeklik, amelyek az emberiség és jelen társadalmunk sorskérdéseit boncolgatják, vagy közvetlenül az ifjúság életével foglalkoznak. Az ilyen művekhez általában jó érzékkel s magas gondolati igénnyel közelednek. Ha a pályázatnak a bevezetésben vázolt mérete - amely határok közé szorít minden általáno­sítást - a tanulságok súlyát és érvényét nem csökkenti, akkor a pályázat nem volt eredménytelen. SZEDERKÉNYI ERVIN WERNER ISTVÁN - Gyerekek, tisztelettel közlöm veletek, kutyául érzem magam . . . Nyár végén mondta ezt, este a kávéházban. Négyen, öten ültünk együtt, szimpla feketét ivott, mint minden este, elszívta szokásos fél­ cigarettáját, aztán kért a pincértől kivételesen egy mignont is,­­ de azzal átköltözködött a szomszéd üres asztalhoz. Átköl­tözködött, s ezzel félbeszakadt az a vita, melyről nem állapítható meg, ki kivel kezdte, mióta folyt, miért, s pontosan az sem, miről, s mit akartunk voltaképp? Ahol megjelent, öt perc múlva feltétlenül az emberi élet értelméről volt már szó, futbalról, irodalomról, vagy szerelemről indult a beszélgetés, mindegy, a torkolat a nagy kérdőjel volt mindig. Mert nem nyugodott. Soha semmibe nem nyugodott bele. Évei száma ellenére ő volt köztünk a legfiatalabb, mert fáradhatatlanul járta a várost éjfélig, mindenről tudnia kellett, s mindenre - világeseményre és kicsi, egyéni bajra - reagálnia kellett, bele­szólni, nyugtatni, elgondolkoztatni, vigasztalni, tanácsot adni. Érdek nélkül,­­ illetve

Next