Jelenkor, 1964. július-december (7. évfolyam, 7-12. szám)
1964-07-01 / 7. szám - Fodor András: Nádak viharban (vers)
39* FODOR ANDRÁS NÁDAK VIHARBAN Ha vihar sejlik, nehéz csend árad, komor felhőt emel az ég, már fölszisszennek lent a nádak, tekingelődnek szerte-szét, salangos fejük kapkodva rázzák, fülelnek, honnét jön veszély? Sírnak didergő üvegfuvolákként. . . De nincs mentség, fölzúg a szél. Támad a tóról, átsöpör felettük, előrebuknak félszegen, ropogva hajlik ideges testük, a meztelen, a védtelen, előrebuknak, rémült menekültek, egymást fázón ölelve át, megdőlnek, mint a rohanásba görbedt, elűzött katonák, görnyednek, ívbe zsugorítva hátuk, mint aszott csontú öregek, kik tört derékkal rogyadozva hordják halálba lódult terhüket. Némelyik próbál kiegyenesedni. Titkon. Vigyázva. Óvatos. De föl se kélt, már visszahanyatlik, az orkán mindent eltapos. Elnyomja őket, lenyomja mélyre, a nádas csapkodva liheg, háborog, mint a tó dühödt sörénye, őrjöng akár a tengerek. Csövek nyikorgó üveghegedűin vinnyog, sikít a fájdalom, s zuhog a hullám ostoros ütése: nincs irgalom! nincs irgalom! . . . A vihar elmúlt, a felhő elment, a szél elállt, megnőtt az ég, mezőre, vízre kitűzi az új nap öröme zöld színét. Micsoda ádáz csata pusztított itt! Ereje tőből tépte ki a fákat. De állnak, mint a győztes hadirend, feszesen állnak a nádak. 6n