Jelenkor, 1965. január-június (8. évfolyam, 1-6. szám)

1965-01-01 / 1. szám - JEGYZET - Bajomi Lázár Endre: A Montmarte és a magyarok

Az első nem más, mint Liszt Ferenc, akit a franciák csökönyösen Franznak neveznek, s a vezetéknevét is majdnem mindig tévesen írják. A csodagyerek tizenkét esztendős korában, 1823. decemberében érkezett Párizsba. Később kapcsolatba került a francia szellemi élet vezéralakjaival (Lamartine, George Sand, Delacroix), s olyan illusztris bevándorolt társaival, mint Chopin, Heine vagy Paganini. A rue de Provence­­on lakott, tehát az Alsó-Montmartre legalsó peremén, amely közel van a nagykörúthoz. De fel­feljárt a Dombra is, meglátogatni a romantika másik nagy mesterét, Hector Berliozt, aki kis montmartre-i remetelakában, a mai rue du Mont-Cenis 24. sz. a. hívta fel a magyar művész figyelmét Goethe Faust-jára. Tudjuk, hogy Liszt édesapja, Ádám, az Esterházy-uradalom gazdatisztje volt. Nos, a második montmartre-i vonatkozású „magyar" név a híres, vagy inkább hírhedt főúri név, és Dá­niel Halévynek, Nietzsche Michelet, Péguy életírójának, a haladó szellemű esztétának érdekes em­lékirataiban fedeztem fel. Az illusztris Halévy-család az Alsó-Montmartre-i Douai utcában la­kott, s az egyik szomszéd palotában, a kis Vintimille téren Esterházy őrnagy ütött tanyát. A kellemtlen emlékű katonatiszt magyar csengésű nevével tele volt a XIX. század végén a sajtó, ő hamisította 1894-ben azt a iratjegyzéket, amelynek alapján a Deuxième Bureau letartóztatta Dreyfus vezérkari kapitányt. Aztán kiderült, hogy az igazi német kém maga Esterházy volt. Nos, ez a később nagy nehezen lefokozott őrnagy itt, a Montmartre peremén, a Clichy tér kö­zelében lakott, s minden este a Halévyék házának földszintjén működő olcsó Buillon vendég­lőben vacsorázott... Ady és a Pigalle Ady, aki úgyszólván minden izgalmas politikai, társadalmi, társasági, művészeti cseme­gére ínyenc volt, s híven első útja előtt Lédának írt leveléhez (,,Ott akarok lenni. . . minden nevezetes tumultusnál"), minden hírlapíróilag kihasználható tanulságos pletykára felfigyelt, a párizsi közélet minden hullámverésére érzékenyen reagált, szinte nem is vett tudomást arról, hogy a szomszéd negyedben (hisz a Montmartre-tól csak pár száz méternyire délnyugatra fekvő Batignollesban lakott) mi történik. Szinte naponta lelátogatott a Diáknegyedbe, illetve - mikor egy darabig ott lakott­­ fel-fellátogatott a XVII. kerületbe, de onnan már nem nagyon ment tovább északra. Éppen ezért alighanem igaza van Rónai Mihály Andrásnak, aki a Magyar Nemzet 1956. júl. 15. számában megjelent Ady Párizsa című cikkében, vitába szállt azzal az állítólagos Illyés kijelentéssel, amelyet Rudnyánszky István a Szabad Nép­ben megjelent Illyés Gyulával Párizs­ban című riportjában idézett: „ ... ha azt mondom, hogy Ady a Pigalle-ra, egyáltalán a Mont­­martre-ra jó, ha ötször elvetődött, sok is. Nem, a Montmartre-ra Ady nem járt, nemhogy Párizs­­képéhez arról vette volna a mintát." Csakugyan, végigböngészve Ady sok tucat párizsi tudósítását, tulajdonképpen egyetlen egy igazi montmartre-i vonatkozású passzusra leltem. Ez is zárójelben kuporog a Színház és Mozi című, 1908 márciusi írásában: ,,A cabaret-knak már régen leáldozott a napjuk, s csak az új kultúrhistória számára ma­radt meg magnak néhány. Ezek sem a régi cabaret-k többé, hanem irodalommal zománcozott zengerájok. Nem jobbak, de alacsonyabb szerepüek a budapestieknél melyek legalább ösztökélik ■egy kis mérsékletre és ízlésre a világ leghirhedtebb orfeumait, a budapestieket." Ennyi az egész: punktum! Persze, a negatívum nem bizonyíték. S valószínű, hogy a költő többször fel-felruccant a Dombra, legfeljebb nem írt róla, mert nem volt kedve hozzá. Bölöni könyve (Az igazi Ady) tanúsítja: „Jehan Rictus versei, úgy emlékszem, kabaréban hallotta elő­ször". Ez is a Montmartre-on lehetett, mert a rassznyelven rímelő fél­csavargó ott produkálta magát. Ami viszont a festőket illeti - szintén Bölöni szavahihető tanúsága szerint - Ady nem szerette a múzeumlátogatást, a Louvre-ba is épp hogy benézett, a modernebb Luxembourg Kép­tárba inkább el lehetett cipelni, s ismerte Puvis de Chavannes-t, Renoirt, Monet-t, Pissarrót, Manet-t, de - folytatja Bölöni - „műértő még annyira sem volt, mint egy átlagos tárlatjáró és nem tudott volna megkülönböztetni egy Van Goghot egy Gauguintől, egy Picassót egy Henri

Next