Jelenkor, 1965. január-június (8. évfolyam, 1-6. szám)

1965-01-01 / 1. szám - JEGYZET - Bajomi Lázár Endre: A Montmarte és a magyarok

BAJOMI LÁZÁR ENDRE A MONTMARTRE ÉS A MAGYAROK „Erről a halomról beszélnek legtöbbet az em­berek, mintha ez lenne a gyújtólencse, amelyen át Paris szellemének lénye a világot besugá­rozza." (Orbók Attila) A ,,magyartalan" Montmartre Párizsról könyvtárnyit összeírtak honfitársaink. Se szeri se száma a verseknek, a regények­nek, a novelláknak, a többé-kevésbé irodalmi riportoknak és esszéknek, amelyek a Fény Váro­sáról szólnak - olyannyira, hogy 1938-ban Kovalovszky Miklós, a jeles nyelvész és irodalom­történész, Irodalmunk Párizs-szemlélete a háború után című becses és adatdús dolgozatában (az egyes írók szemléletével egyébként vitába is szálltam annak idején a SZÉP SZÓ hasábjain) egész seregét sorakoztatta fel, bár alig tizenöt évre terjedően, a Párizsban játszódó vagy a fran­cia fővárosról szóló szépirodalmi munkáknak. E nagy gazdagság ellenére egyetlen olyan magyar munkát sem ismerek, amely kizárólag a Montmartre-ról szólna. Sőt, még az általános Párizs-könyvek sem tárgyalják külön fejezetben, így például az egyik legérdekesebb és legrészletesebb „parizológiai" munkánkban, Orbók 1927- es Páris életé­ben is csak egy közös fejezetet szentel a Montmartre-nak és a Montparnasse-nak. Vajon mi az oka, hogy a Párizsba általában oly nagyon vágyódó, s óhajukat oly sűrűn megvalósító magyar művészek szinte érintetlenül hagyták azt a negyedet, amelyről pedig éppen az imént említett Orbók írta, hogy „félszázadon át Montmartre jelentette a nagyvilág szemében Parist"? Miért hanyagolták el Párizst járó magyarjaink a „szent Dombot", amely pedig - hogy megint a Páris életé­t idézzem - „a halhatatlanság előszobája" volt: „Itt b­rrtak ki az új művészi irányok, hogy aztán egész Parist befolyásuk alá nyűgözzék. Itt született meg a modern szellem, amely anélkül, hogy a tradíciókkal szakított volna, az újkor igényeihez simult, friss színeket, ötleteket, a köznapi közvetlen nyelvet, a pillanatnyi benyomásokat, a jelen romantiká­ját, szóval a modern élet elemeit vitte bele a művészetbe."? Többek között talán azért, mert amikor például Paál László Franciaországba kerül, a Mont­­martre-on még nem alakult ki a művészközpont, s így kiváló hazánkfia inkább Barbizont vá­lasztotta. Amikor viszont 1911-ben ismét Párizs felé kacsintgat a Nyolcak múltromboló csoport­ja, a Montmartre csillaga már letűnőben volt, s Czóbelék és Tihanyiék felé inkább a Mont­parnasse ragyogott csábító fényerővel. Munkácsy, aki 1871-ben telepedett le Párizsban, inkább az előkelő és már városiasan beépült Étoile negyedet választotta, Justh Zsigmond pedig, ez „a sápadt, krisztusfejű fiatalember" (Halász Gábor), aki talán párizsibb volt kora legpárizsibb Párizs­ lakóinál, amikor 1885-ben kilátogat, s aztán évről-évre visszatér a „világ fővárosába" ,­­nem a Montmartre-on akkor már javában alkotó Renoirra tekint, hanem inkább Gustave Mo­­reau-ra, „a legsubtilisabb kor legraffináltabb s legbetegebb festőjére", erre a megejtő művészeti szürrealista­ elődre, Liszt és Berlioz ! Hanem azért, ha a Montmartre és a magyarok viszonya nem is volt valamilyen forró és sűrű szerelem, nem volt szenvtelenül fagyos kapcsolat sem! Annak ellenére, hogy a francia for­rásmunkák (pedig tucatszámra vannak) egyetlen igazi magyar nevet sem említenek a Mont­­martre-ral kapcsolatban, azt hiszem, mégis lehet néhány érdekes adattal, illetve esettel illusztrálni ezt a viszonyt.. . Azt mondtam, „egyetlen igazi magyar nevet sem említenek"? Helyesbítenem kell. Két, írd és mondd, két magyar nevet mégis találtam. Ezek azonban csak nekünk magyaroknak, sőt az egyik - szerencsére - már nekünk sem az. Viszont a másik - sajnos - csak nekünk az. De nem beszélek tovább rébuszokban.

Next