Jelenkor, 1965. július-december (8. évfolyam, 7-12. szám)
1965-11-01 / 11. szám - TANULMÁNY - Szilágyi Vilmos: A jövő társadalmának víziói
részkedett a napvilágra. Ennek két fő oka lehet. Egyrészt ismeretessé váltak Marx és Engels megállapításai a múltszázadi utópikus szocializmusra vonatkozóan s azokat dogmatikusan értelmezték. (A tétel egyszerű volt: a klasszikusok megmondották, hogy az utópizmus lehetőségei kimerültek, utópiákra tehát semmi szükség. Holott a klasszikusok nyilvánvalóan csak a szocializmus építésének tudományát helyettesíteni kívánó, azzal rivalizáló utópiákra gondoltak.) Másrészt az addig megjelent, többségükben polgári szemléletű regényekkel azonosították az utópikus irodalmat, s így indokoltnak látszott az elutasító álláspont. Ebből a szempontból Feleki László említett regénye sem mondható szerencsésnek. Első pillantásra ugyan csak a romantikus antikapitalizmust és rousseauizmust gúnyolja ki, de Swiftnél maróbb szatírája végül minden érték tagadásába, egy - talán kétségbeesést takargató - cinikus relatívizmusba torkollik. A személyi kultusz felszámolásával párhuzamosan újra megjelentek irodalmunkban — most már újfajta eszmei tartalommal - az utópikus, illetve tudományos-fantasztikus regények. Az „első fecskék" egyike volt Földes Péter: Az ibolyaszínű fény (1956) c. regénye. Érdekessége, hogy egy realisztikus alapkoncepciójú mű keretébe illeszti bele a fantasztikumot, akárcsak néhány évvel később Boldizsár Iván: Születésnap (1959) c. regénye. Ezek tehát valójában még nem igazi tudományos-fantasztikus művek, hanem olyan realista regények, amelyekben bizonyos fantasztikus, illetve utópikus mozzanatok is szerepelnek. Emellett Földesnél a valószínűtlen hipotézisen alapuló fantasztikum egy ifjúsági regény kalandosságát szolgálja, míg Boldizsárnál az utópikus mozzanat felnőttekhez szóló politikai mondanivalót hordoz. Az igazi tudományos-fantasztikumot ma Botond-Bolics György, Fekete Gyula, Marton Béla és mások művei képviselik. Regényeik középpontjában napjaink nagy szenzációinak visszhangjaként - szinte kizárólag az űrhajózás, a közelebbi bolygók elérése és meghódítása áll. Ez alól csak egy-két mű, pl. Fekete Gyula: A kék sziget (1959) c. regénye jelent kivételt. E regénynek különös jelentőséget ad az a körülmény, hogy hosszabb ideje, talán Lengyel Menyhért említett műve óta ez az első reális, pozitív utópia, amelynek ugyanakkor szépirodalmi értékei is vannak. Az ifjúsági irodalom keretén belül maradó, újabb keletű tudományos-fantasztikus művek, így az említetteken kívül pl. Balla László, Csernai Zoltán, Fehér Klára, Kassai Ferenc és mások könyvei külön tanulmányt igényelnének, értékelésükre ezúttal nem térhetünk ki. Van viszont két olyan, a „felnőtt-irodalomhoz" tartozó, negatív utópikus regény, amelyet nem hagyhatunk említés nélkül. Gyertyán Ervin: A kibernerosz tündöklése és bukása (1963) c. műve az egyik és Déry Tibor: G. A. úr X-ben (1964) c. regénye a másik. Megjelenésük önmagában is demonstrálja az utópikus irodalom különböző irányú fejlődésének lehetőségét. Gyertyán utópiájának alapproblémája a férfi és nő viszonya, ill. egy képzelt találmány, a kibernerosz - vagyis a szerelmi partnert tökéletesen helyettesítő robotember - hatása a nemek viszonyára s ezen keresztül a társadalom egész életére. Az ötlet szerencsés (ha nem is egészen új), hiszen a szerelem elmechanizálódása, dehumanizálódása korunk egyik reális veszélye. S Gyertyán az alap-hipotézis minden lehetséges következményét szellemes szatírával viszi - ad absurdum! Az egész koncepció természetesen kapitalista (s ráadásul valószínűtlenül elszigetelt) társadalmat feltételez, amelyet az események logikája sajátságos „sexuál-fasizmussá" zülleszt s egy náthajárvány dönt meg. Déry Tibor utópikus regénye gyakorlatilag szintén figyelmen kívül hagyja a szocializmust, mint mozgalmat és mint világrendszert, bár egészen más koncepció alapján. „X" - a „nem számít!", a „nem érdemes!" utópikus világa, ahol a halál a legfőbb jó, a passzív belenyugvás az íratlan törvény. Vele szemben áll a vágyak kielégítéséért, a vagyonért, a hatalomért, stb. folytatott harc, az „aki bírja, marja" valós világa, amely végső soron éppoly értelmetlen és kilátástalan. Így az egész mű végtelenül pesszimista, depresszív, majdhogynem pszichopatológikus kicsengésű, hiszen az író ilyen fokú „rémülete" társadalmilag és történelmileg aligha indokolt. Kafka és mások negatív utópikus víziói mellett feltehetőleg a személyi kultusz korának visszásságai „ihlették" közvetlenül Déry regényét. Mégis - vagy talán épp ezért - ez a könyv mélyebb nyomokat hagy bennünk; irracionális, mitikus burkait lefejtve egy sokmindenben csalódott, kiábrándult, de humanista és kiutat kereső ember megrendítő küzdelme tárul elénk. S ez mellesleg azt is bizonyítja, hogy az utópikus alapszituáció a legintimebb lelki történések drámai kifejezésének is alkalmas kerete lehet. 1032