Jelenkor, 1965. július-december (8. évfolyam, 7-12. szám)

1965-11-01 / 11. szám - TANULMÁNY - Szilágyi Vilmos: A jövő társadalmának víziói

s lényei, az atomenergia felhasználásának jövője, és így tovább. A leggyakoribb, szinte „klasszi­kus" téma azonban az űrhajózás és a kapcsolatba kerülés idegen bolygók értelmes lényeivel. Az űrhajózás napjainkban történő megvalósulása érthetően új lendületet ad ennek az iro­dalomnak, Verne, Wells és Ciolkovszkij nyomán Nyugaton pl. Asimov, Clarke, Lovecraft és Van Vogt, Keleten pedig a lengyel S. Lem és a szovjet I. A. Jefremov e témakör kiemelkedő művelői. Ez utóbbi „Az Androméda-köd" c. művében nemcsak egy izgalmas űrutazás történetét i–m­eséli el, hanem a jövő társadalmát is pozitív és reális utópiában ábrázolja. Magyar vonatkozásban az utópikus irodalom első reprezentánsa Bessenyei György: Tarime­­nes utazása (1804) c. államregénye, amely a francia felvilágosodás nyomdokain haladva élesen támadja a katolikus egyházat. Madách: Az ember tragédiájá­nak falanszter- és eszkimójelenete az első jelentősebb hazai negatív utópia. „A jövő század regénye" (1875) Jókainak a tudomá­nyos fantasztikum iránti érzékéről tanúskodik, bár elmarad attól, amit Verne nyújtott e téren. A XX. század első évtizedei hozzák meg az utópikus irodalom hazai kibontakozását. Heltai Jenő már 1906-ban regényt írt a Vénuszlakókról. Szemere György Mikszáth „Új Zrinyiász”-ának ötletétől inspirálva megírta a „Kont­eset" (1911) c. utópikus regényét, melynek fő gondolatai a nemzeti függetlenség és a polgári demokratikus fejlődés. Jellemző, hogy ezt amerikai segítséggel véli megvalósíthatónak. Körvonalazza a „Kertmagyarország" célkitűzését, amely később a né­pies irányzat egyik kedvenc gondolata lett. Karinthy Frigyesnek két olyan műve is van, amely az utópikus irodalom fejlődése szem­pontjából figyelemre méltó: az „Utazás Faremidóba" (1918) és a „Capillaria" (1921). Alcímeik szerint Gulliver ötödik és hatodik útját írta meg bennük, Swift stílusában, sajátos és éles szatí­rával. (Tulajdonképpen nem is annyira utópikus, mint inkább szatirikus-fantasztikus regények ezek. Mint utópiák negatív jellegűek és irreálisak, haladó és retrográd elemekkel.) A Capillária kétségkívül eredetien, bár kissé egyoldalúan veti fel a nemek viszonyának problémáját, hazai viszonylatban először vált ez a kérdés egy utópikus mű központi gondolatává. Ebben - az egyé­ni okokon túl - a nőemancipáció sikereinek és a freudizmusnak is szerepe lehetett. A huszas-harmincas években az utópikus és tudományos-fantasztikus regényeknek égési sora látott napvilágot, olyanok, mint Rákosi Viktor: Lagoszta titka (1923), Kürthy György: Mars (1925), Hegedűs Lóránt: Mikor a háború meghal (1926), stb. Általában kevés eredetiséget mu­tatnak, nyugati minták alapján készülnek és az ellenforradalmi rendszer mentalitását tükrözik. Jellemző példa erre Drasche-Lázár Alfréd: 2222 (1928) c. utópikus kalandregénye, amely Ame­rikában játszódik a címben megjelölt időpontban, amikor — a szerző feltételezése szerint — a kommunizmust már el is felejtették, Amerika őrzi a világbékét, hazánk pedig egyike Európa leghatalmasabb államainak. Hasonló, de még zavarosabb, eklektikus-idealista utópiát írt Drozdy Győző a Soláriának nevezett világállamról „Aurora borealis" (1937) c. regényében. Babits Mi­hály utópikus regénye, az „Elza pilóta, vagy a tökéletes társadalom" (1933) művészi erényeivel felette áll ugyan a korabeli utópiáknak, de koncepciójában nem haladja túl őket lényegesen. Van azonban egy elismerésre méltó kivétel ebből az időszakból. Lengyel Menyhért: A bol­dog város (1930) c. regénye talán az ellenforradalmi korszak egyetlen pozitív, realisztikus és haladó utópiája, mely egy kommunisztikus berendezkedésű társadalom mindennapi életét mu­tatja be írói eszközökkel, éspedig nemcsak technikai szempontból. (Némi módosítással akár ma is kiadhatnánk.) » A felszabadulás előtt megjelent legjelentősebb magyar negatív utópia kétségkívül Szathmári Sándor: Gulliver utazása Kazohiniában (1941) c. regénye, melyet 1957-ben másodszor is kiadtak. Lényegében Huxley Szép új világának alapkoncepcióját fejleszti tovább, szembeállítva a fejlett technikájú, de lélektelen falanszter-társadalmat a primitív, babonás „behinek" szenvedélyektől fűtött világával. A könyvnek ez utóbbiakról szóló második része helyenként swifti szellemességű szatírájánál és társadalomkritikai mondanivalójánál fogva értékesebbnek tűnik, mint az első rész. Érdekes, hogy a szerző - Huxleyvel ellentétben - inkább a falanszter-társadalommal rokonszen­vez. Egészében a Kazohinia a harmincas évek haladó polgári értelmiségének szemléletét tükrözi, amely ma már természetesen túlhaladott. 1945 után mintegy tíz évig jóformán hiányoztak könyvkiadásunkból az utópikus irodalom reprezentánsai. 1947-ben még megjelent ugyan Feleki László: Kő kövön... c. negatív utópikus regénye, de aztán a személyi kultusz légkörében mintha ez a „műfaj" is gyanússá vált volna , ugyanannyira, hogy később is csak az ifjúsági irodalom álruhájában, ill. védőszárnyai alatt me­

Next