Jelenkor, 1965. július-december (8. évfolyam, 7-12. szám)
1965-11-01 / 11. szám - TANULMÁNY - Szilágyi Vilmos: A jövő társadalmának víziói
s lényei, az atomenergia felhasználásának jövője, és így tovább. A leggyakoribb, szinte „klasszikus" téma azonban az űrhajózás és a kapcsolatba kerülés idegen bolygók értelmes lényeivel. Az űrhajózás napjainkban történő megvalósulása érthetően új lendületet ad ennek az irodalomnak, Verne, Wells és Ciolkovszkij nyomán Nyugaton pl. Asimov, Clarke, Lovecraft és Van Vogt, Keleten pedig a lengyel S. Lem és a szovjet I. A. Jefremov e témakör kiemelkedő művelői. Ez utóbbi „Az Androméda-köd" c. művében nemcsak egy izgalmas űrutazás történetét i–meséli el, hanem a jövő társadalmát is pozitív és reális utópiában ábrázolja. Magyar vonatkozásban az utópikus irodalom első reprezentánsa Bessenyei György: Tarimenes utazása (1804) c. államregénye, amely a francia felvilágosodás nyomdokain haladva élesen támadja a katolikus egyházat. Madách: Az ember tragédiájának falanszter- és eszkimójelenete az első jelentősebb hazai negatív utópia. „A jövő század regénye" (1875) Jókainak a tudományos fantasztikum iránti érzékéről tanúskodik, bár elmarad attól, amit Verne nyújtott e téren. A XX. század első évtizedei hozzák meg az utópikus irodalom hazai kibontakozását. Heltai Jenő már 1906-ban regényt írt a Vénuszlakókról. Szemere György Mikszáth „Új Zrinyiász”-ának ötletétől inspirálva megírta a „Konteset" (1911) c. utópikus regényét, melynek fő gondolatai a nemzeti függetlenség és a polgári demokratikus fejlődés. Jellemző, hogy ezt amerikai segítséggel véli megvalósíthatónak. Körvonalazza a „Kertmagyarország" célkitűzését, amely később a népies irányzat egyik kedvenc gondolata lett. Karinthy Frigyesnek két olyan műve is van, amely az utópikus irodalom fejlődése szempontjából figyelemre méltó: az „Utazás Faremidóba" (1918) és a „Capillaria" (1921). Alcímeik szerint Gulliver ötödik és hatodik útját írta meg bennük, Swift stílusában, sajátos és éles szatírával. (Tulajdonképpen nem is annyira utópikus, mint inkább szatirikus-fantasztikus regények ezek. Mint utópiák negatív jellegűek és irreálisak, haladó és retrográd elemekkel.) A Capillária kétségkívül eredetien, bár kissé egyoldalúan veti fel a nemek viszonyának problémáját, hazai viszonylatban először vált ez a kérdés egy utópikus mű központi gondolatává. Ebben - az egyéni okokon túl - a nőemancipáció sikereinek és a freudizmusnak is szerepe lehetett. A huszas-harmincas években az utópikus és tudományos-fantasztikus regényeknek égési sora látott napvilágot, olyanok, mint Rákosi Viktor: Lagoszta titka (1923), Kürthy György: Mars (1925), Hegedűs Lóránt: Mikor a háború meghal (1926), stb. Általában kevés eredetiséget mutatnak, nyugati minták alapján készülnek és az ellenforradalmi rendszer mentalitását tükrözik. Jellemző példa erre Drasche-Lázár Alfréd: 2222 (1928) c. utópikus kalandregénye, amely Amerikában játszódik a címben megjelölt időpontban, amikor — a szerző feltételezése szerint — a kommunizmust már el is felejtették, Amerika őrzi a világbékét, hazánk pedig egyike Európa leghatalmasabb államainak. Hasonló, de még zavarosabb, eklektikus-idealista utópiát írt Drozdy Győző a Soláriának nevezett világállamról „Aurora borealis" (1937) c. regényében. Babits Mihály utópikus regénye, az „Elza pilóta, vagy a tökéletes társadalom" (1933) művészi erényeivel felette áll ugyan a korabeli utópiáknak, de koncepciójában nem haladja túl őket lényegesen. Van azonban egy elismerésre méltó kivétel ebből az időszakból. Lengyel Menyhért: A boldog város (1930) c. regénye talán az ellenforradalmi korszak egyetlen pozitív, realisztikus és haladó utópiája, mely egy kommunisztikus berendezkedésű társadalom mindennapi életét mutatja be írói eszközökkel, éspedig nemcsak technikai szempontból. (Némi módosítással akár ma is kiadhatnánk.) » A felszabadulás előtt megjelent legjelentősebb magyar negatív utópia kétségkívül Szathmári Sándor: Gulliver utazása Kazohiniában (1941) c. regénye, melyet 1957-ben másodszor is kiadtak. Lényegében Huxley Szép új világának alapkoncepcióját fejleszti tovább, szembeállítva a fejlett technikájú, de lélektelen falanszter-társadalmat a primitív, babonás „behinek" szenvedélyektől fűtött világával. A könyvnek ez utóbbiakról szóló második része helyenként swifti szellemességű szatírájánál és társadalomkritikai mondanivalójánál fogva értékesebbnek tűnik, mint az első rész. Érdekes, hogy a szerző - Huxleyvel ellentétben - inkább a falanszter-társadalommal rokonszenvez. Egészében a Kazohinia a harmincas évek haladó polgári értelmiségének szemléletét tükrözi, amely ma már természetesen túlhaladott. 1945 után mintegy tíz évig jóformán hiányoztak könyvkiadásunkból az utópikus irodalom reprezentánsai. 1947-ben még megjelent ugyan Feleki László: Kő kövön... c. negatív utópikus regénye, de aztán a személyi kultusz légkörében mintha ez a „műfaj" is gyanússá vált volna , ugyanannyira, hogy később is csak az ifjúsági irodalom álruhájában, ill. védőszárnyai alatt me