Jelenkor, 1966. július-december (9. évfolyam, 7-12. szám)
1966-12-01 / 12. szám - ÉLET ÉS KULTÚRA - Irodalom - Kolozsvári Garndpierre Emil: Panoráma a "Panorámáról"
többnyire lekicsinylőn emlékezik meg; nemzetietlen kor, mondják némelyek, a hanyatlás kora, mondják mások. Holott e félszázad irodalmunk művekben egyik leggazdagabb korszaka, elykor születtek Apor Péter, Bethlen Kata, Bethlen Miklós, Tótfalusi Kis Miklós, Hermányi József magyar nyelvű emlékiratai s ekkor Rákóczi latin nyelvű vallomásai. Noha a magyar irodalmi élet az újabb korban a német hatás elleni harcban erősödött meg, átvettük a németektől az irodalmi művek hármas osztályozását: líra, dráma, epika s bár az emlékirat nemzeti műfaj lett nálunk, máig sem fogadtuk el igazán. Más: Magyarországon a líra annyira népszerű, a magyar költői nyelv annyira gazdag, hogy jóformán minden érettségizett ember képes nagyjából jó verset írni, a prózát viszont minden valamire való írónk elölről kezdi, többségüknek gyakran nem is jut ideje megtanulni. Más, mialatt Európában a realista regény virágzik. Arany János azon kesereg, hogy nincsen naiv eposzunk, szívós munkával naiv époszt ír a Niebelungenlied mintájára — gyönyörűt. A Kalevalát ismeri ugyan, de nem veszi észre, hogy a naiv eposz szerkesztésének módja nem az utánzás, hanem a gyűjtés, egybeillesztés, tehát Lönnrot módszere. (Saját fogalmazású összegezés Képes Géza kitűnő tanulmánya alapján.) Ha az előszó írója már semmiképpen nem óhajtott a szubjektív esszéizmus mocsarába gázolni, annyit mindenképpen megtehetett volna, hogy ismerteti a korszak irodalmi áramlatait, ezeknek kapcsolatát egyfelől a hazai hagyományokkal, másfelől az egykorú európai szellemi élettel, s az idegen nyelvű olvasót figyelmezteti arra, hogy több évtizedes késés után a magyar irodalom Adyval, Kassákkal, József Attilával került ismét szinkronba az európai fejlődéssel. A párhuzamok ugyan szükségképpen tökéletlenek, mégis egyedül ezeknek a segítségével vihetjük közelebb irodalmunkat a külföldi olvasóhoz, ezeknek a segítségével beszélhetünk francia fogalmakkal magyar irodalmi jelenségekről. A nemzetek közötti párbeszédnek megvannak a maga áthághatatlan törvényei. A tizennégy oldalas előszó rövid áttekintésben ismerteti a magyar irodalmat a Halotti beszédtől Kemény Zsigmondig. Él a párhuzamok adta lehetőségekkel s hála ennek, olykor megvilágít egy-egy írói profilt, a Madáchét, a Kazinczyét stb. Ez azonban vajmi keveset segít, az önként vállalt megoldhatatlan feladat, - egy gazdag irodalmat tizennégy oldalon bemutatni - megbosszúlja magát, - az olvasóra az aranyigazságoknak valóságos zuhataga árad. Csokonairól megállapítja, hogy ő a „plus grand poéte de l'époque" (p. 9), leszögezi, hogy „le plus grand poéte romantique est Mihály Vörösmarty" (p. 10), hogy „Sándor Petőfi est le plus grand poéte hongrois" (p. 15), Arany János viszont „le plus grand contemporaine de Petőfi", ugyanakkor „le plus authentique représantant du populisme hongrois" (p. 16), balladái pedig „sont les sommets de notre poésie epique" (p. 17), „Mór Jókai est Tun des représentants les plus riches et originaux du romantisme hongrois" (p. 18) és így tovább és így tovább oldalról oldalra. Collstokkal a Parnasszuson! Bármilyen kiterjedt s bármennyire elmélyített tudás párlata egy-egy ilyen kijelentés, a módszer mégis rossz. Egy antológiának nem az értékelés a feladata, nem az tehát, hogy az írók államilag hitelesített nagyságrendjéről tájékoztassa a francia közönséget, hanem a lehetőleg vonzó, lehetőleg érdeklődést keltő ismertetés. Amilyen szerencsétlenül kezdődik az antológia, ugyanolyan szerencsétlenül folytatódó Az előszó után rövid életrajzi jegyzet következik Ady Endréről, majd a költő méltatása. Híven a hazai gyakorlathoz, a szerző Ady „Új verseiből" vett idézettel iparkodik érzékeltetni az irodalmunkban bekövetkezett korszakalkotó fordulatot. Francia nyelvfordításban azonban a szöveg távolról sem hat az újság erejével s ami rosszabb: még atmoszférában sem magyaráz meg semmit. Íme a francia szöveg: „Par le fameux chemin de Verecke, je suis venu, A mes oreilles retentissent encore 2 „a korszak legnagyobb költője"; „a legnagyobb magyar romantikus költő Vörösmarty Mihály"; „Petőfi Sándor a legnagyobb magyar költő"; „Petőfi legnagyobb kortársa"; „a magyar népiesség leghitelesebb képviselője"; „elbeszélő költészetünk csúcsai"; „Jókai Mór a magyar romantika egyik leggazdagabb és legeredetibb képviselője".