Jelenkor, 1967. július-december (10. évfolyam, 7-12. szám)
1967-09-01 / 9. szám - ÉLET ÉS KULTÚRA - Irodalom és művészet - Taxner Ernő: Színházi levél Budapestről
dekes emberi jellemeket varázsolt elénk, lenyűgöző erővel bizonyítva az emberi test mozgásképességének kifejező erejét. Persze ahhoz, hogy egy ember teste ilyen bonyolult mondanivalók közlésére is alkalmassá váljék nemcsak rendkívüli tehetségre, de minden bizonnyal rendkívül sok gyakorlásra, valamint a különböző mozgáselemek nagyon gondos kidolgozására és összehangolására is szükség van. Szeretném hinni, hogy Marceau három felejthetetlen estéje egyrészt a magyar pantomim-művészet ügyét is előrelendíti, másrészt színészeink közül is rádöbbent néhányat a mozgáskultúra fontosságára. Végül hozzátartozik még az évad körképéhez a versmondás művészetének egyre biztatóbb fejlődése. Korábban is voltak a magyar versmondásnak kiemelkedő képviselői, Mensáros László tavalyi óriási sikerű előadóestje azonban valami egészen szokatlanul újat indított el és szabadított föl. A klasszikus magyar versmondás nagyjai elsősorban is hűségre törekedtek. Ennek az iskolának talán legnagyobb élő képviselője, Jancsó Adrienn képes rá, hogy a versek hátborzongató mélységeit bontsa ki előttünk, páratlan gazdagságban érzékeltessen addig észre nem vett szépségeket, de egyénisége tökéletesen beleolvad a költőnek ebbe az alázatos (természetesen igen rokonszenvesen alázatos) szolgálatába, az ő személyes véleményét a versről, világáról és költőjéről nem tudjuk meg, legföljebb választásáról következtethetünk rá. Mensáros stílusa némileg elszegényíti, egyszerűsíti Jancsó vérmondásának páratlan érzelmi és intellektuális gazdagságát, lefejt a versről minden fölösleges színt, árnyalatot, és ezt a fölöslegest nem a költő, hanem saját mondanivalójához méri. Nála a versmondás nem szolgálat, hanem csak eszköz, melynek darabjait és az egyes darabokon belül a kiemelt érzelmi, gondolati rétegeket úgy választja ki, hogy ezekből saját, önálló véleménye bontakozzék ki a világról, életről, múltról, jelenről, szerelemről, halálról, mindarról, ami a versmondót elsődlegesen foglalkoztatja. Mensároséhoz hasonló személyes, eredeti, kamaszosan mutáló-dacoskodó műsort hallottunk a fiatal Fodor Tamás kitűnő szavalóestjén. Ugyancsak érdekes és nagysikerű előadóestre vállalkozott az elmúlt tavasszal Berek Kati és Nagy Attila is, amit csináltak kitűnő volt, de nem egészen olyan eredeti, mint Mensárosé és Fodoré. Végezetül e beszámoló késői időpontja miatt szeretnék megemlékezni a ,,nyári szünet" két jelentős színházi eseményéről is. Esztergom városáé az érdem, hogy jó színészekkel, áldozatkészen vállalkozott Balassi (avagy, mert így is írta a nevét: Balassa) Bálint Szép magyar komédiájának bemutatására. Maga a színmű sokáig ismeretlen volt, teljes szövegét csak 1958-ban találta meg Ján Misianik szlovák tudós a Fanchali Jób kódexben. Gerézdi Rábán izgalmas Balassi-tanulmánya (Kritika 1967/ 5-6.) arra utal, hogy a költővel kapcsolatos irodalomtörténeti kutatástól még sok meglepetést várhatunk, egyelőre azonban nem tudjuk, látott-e a sok helyen megfordult, minden iránt érdeklődő Balassi színielőadást, avagy csak olvasmányaiból ismerte a műfajt? Tény azonban, hogy e pásztordrámának elsősorban költői szépségeit értékelhetjük, a szép magyar beszédet versben és prózában egyaránt. Komoly érdeme az előadásnak, hogy színészei is ezt emelték ki. A mostani bemutató sikerében nagy része van az átdolgozó Görgey Gábornak is, aki avatott kézzel, számos Balassi versalkotó fölhasználásával végezte el a frissítés és színre alkalmazás hálátlan munkáját. Némileg ötletesebb rendezés, fegyelmezettebb tánckar és főleg jobb szervezés esetén az előadásnak nagyobb közönségsikere is lehetett volna a hangulatos esztergomi környezetben. Ismét jelentős eseménye színházi életünknek a Körszínház ez évi bemutatója: Petőfi Sándor Tigris és hiéna című színművének előadása. Sok merész vállalkozást láttam már a Körszínház változó színpadjain, de talán egyik sem volt kockázatosabb a nagy költő egyetlen ránkmaradt drámájának bemutatásánál. Kazimir Károly kitűnő rendezése azonban rácáfolt a kételkedőkre, és nemcsak élvezhető, de sikeres előadást teremtett. Maga a történet kissé kusza rémdráma, gyilkosságokkal, összeesküvésekkel, bosszúvággyal, aljassággal, szerelemmel és persze sok-sok romantikával. Az indulatok azonban, amelyeket a csapongó képzeletű lírai költő nem