Jelenkor, 1968. július-december (11. évfolyam, 7-12. szám)
1968-07-01 / 7-8. szám - Kritikák
-olykor kritikai magatartás stb.) tulajdonképpen alig fejleszti tovább, inkább torzítja, elméletieskedésével deformálja. Éppen ezért nagy problémát jelent a naturalizmusnak, mint önálló irányzatnak, egyáltalán a léte is. (Olyasféle kapcsolat van a realizmus és naturalizmus között, mint, mondjuk, a reneszánsz és a manierizmus között.) Abból a szempontból viszont talán első a naturalizmus, hogy ettől kezdve az újabb és újabb izmusok programokkal, manifesztumokkal indulnak, míg a stílusirányok korábban csak kifejlődésük után mutattak egységes arculatot, sőt elnevezést is esetleg évszázadok múlva kaptak csak, mint pl a reneszánsz. Czine bevezető tanulmánya, bár túl sokat nem foglalkozik ezzel a kérdéssel, utal rá, hogy a naturalista irányzat polgári szemlélet kifejezője, a múlt század második felében a burzsoázia válságának terméke. Még akkor is, ha Zola és mások később a szocializmus felé tájékozódtak. De közönségüket is elsősorban a polgárság jelenti, s csak azután hatol majd az egyszerű olvasók közé. Sajnos, akkor sem csak jó értelemben. Sokszor hatásvadász erotikája volt legfeltűnőbb újdonsága, s csak bizonyos idő elteltével hathattak mélyebb és tartalmasabb vonásai. Ezért a naturalizmus társadalmi alapja és hatása korántsem mondható egyértelműnek, pozitív és negatív vonások kusza összefonódottságban jellemzik. Magyarországon ez a problematika különösen bonyolult formában jelentkezik. Hiszen a nyersebb realizmus ellen Gyulai és utóbb a naturalizmus ellen a nép-nemzeti iskola epigonjai a népköltészetre hivatkozva tiltakoznak. Valóban, a népköltészet elemi sajátossága a stilizálás, s mi sem áll tőle távolabb, mint a naturalizmus spekulatív módszere. Hosszú fejlődés, és kivételes alkotói géniusz kellett ahhoz, hogy a két szemlélet együtt hozhasson örökéletű eredményeket Gorkij, vagy Móricz életművében. A naturalizmus filozófiai tekintetben is a múlt század nagy polgári gondolkodóira, Comte-re, Taine-re, Renanra hivatkozik, s elhatározó jelentőségű Claude Bernard, vagy Jarwin hatása. Író-elődeit Zola a francia nagyrealizmusban keresi, s kétségtelenül tőlük is tanult legtöbbet. Háttérbe szorul viszont az ún. fiziológiai iskola, amely az 1830 — 40-es években a naturalizmuséhoz hasonló célokat tűz maga elé (pl. Sue). Pedig, hogy ennek hatása mennyire nem hanyagolható el, azt leginkább az orosz irodalom fejlődése bizonyítja. A ,fiziológiai" társadalomrajzok tájékáról indul a 40-es években Gogol, s ehhez kapcsolódik Dosztojevszkij korai remekműve a „Szegény emberek”. Ebből alakul ki Dosztojevszkij hatalmas életműve, amelyet sok vonás (pesszimista emberszemlélet, biológiai determinizmus, az élet és a társadalom nyers, tragikus konfliktusainak kedvelése, olyan emberek szerepeltetése, akiket a pénz és alacsonyabb ösztönök mozgatnak, stb.) rokonit a naturalizmussal. Tehát ösztönösen is kialakul a realizmus naturalista színeződése, éppúgy, ahogy ilyesféle folyamatra mutat példát Tolnai Lajos regényírói művészete is. Czine Mihály könyvének talán legsikerültebb részei azok a lapok, melyeken a magyar naturalizmusról szól. Kitűnően jellemzi a még laza csoporttá is alig összeálló naturalistáink gyengéit. Az egység hiánya részben arra vezethető vissza, hogy igazi nagy értékeket inkább azoknál az alkotóknál képes létrehozni a naturalizmus, akiknél csak felszabadító, szemnyitó hatása volt, de akik mentesek maradtak az elmélet egyoldalúságaitól (Móricz, Nagy Lajos). Nem alakulhatott ki naturalista iskola azért sem, mert többen is (s épp a legtehetségesebbek) csak a divat miatt nyúltak naturalista eszközökhöz pályájuk elején, de utána a kisebb ellenállás felé fejlődtek (Herczeg, Molnár F., Lengyel Menyhért, stb.), sőt Bródy Sándornak, aki pedig az iskola vezető egyénisége lehetett volna, is voltak ilyen jellegű megingásai. Nagyjából teljesnek tűnik a magyar naturalizmusról rajzolt kép, talán csak Szabó Dezsőt hiányoljuk a névsorból. Móriczról szólva olvashatjuk a bevezető tanulmányban: „Még művészetének néhány formai jegye is emlékeztet, különösen a kezdeti időkben, a zalai naturalizmusra, a romantika és naturalizmus keveredése, a szimbólumszerűség, s a stílus olykor indokolatlan nyersesége." Aztán arról, hogy mit tanult Móricz a naturalizmustól: „a kemény látást, a szociális érzést és tematikát, a szigorú társadalomkritikát, s az ösztönök rajzát és a minden hagyományost felülvizsgáló igényt." Mindez többé-kevésbé áll Szabó Dezsőre is, különösen pályája elején. „Móricz világában nincs biológiai végzet, nincs átöröklés...” - bezzeg van „Az elsodort falu"-ban. Éppen ezért talán indokolt lett volna szólni Szabó Dezső és a naturalizmus viszonyáról. Bővebb tárgyalást érdemelt volna Justh Zsigmond is. Bár nem rendelkezik olyan írói kvalitásokkal, mint mondjuk Bródy, de mindenképpen figyelemreméltó ró-