Jelenkor, 1969. július-december (12. évfolyam, 7-12. szám)
1969-10-01 / 10. szám - Dévényi Iván: Három képzőművészeti évforduló
DÉVÉNYI IVÁN HÁROM KÉPZŐMŰVÉSZETI ÉVFORDULÓ 1919-ben, ötven esztendővel ezelőtt halt meg Bécsben Mednyánszky László, ködös, zúzmarás felvidéki tájképek, szenvedések sújtotta embereket ábrázoló festmények, a háború iszonyata ellen protestáló harctéri jelenetek százainak magányos, titokzatos, zseniális alkotója. A művész a felvidéki Becken született 1852-ben, ősrégi főnemesi családban. Egyik apai nagybátyját (aki bécsi gárdatiszt létére a magyar szabadságharc mellé állott) Haynau felakasztatta, másik nagybátyja, Cézár (aki a 48-as forradalom idején tábori lelkész volt) az emigrációban pusztult el tragikusan. (Életét Sárközi György dolgozta fel a „Mint oldott kéve" című történelmi regényben.) A család egy harmadik tagja, Mednyánszky Sándor, 48-as honvédezredes volt, aki kibujdosott Kossuthtal, és csak a kiegyezés után tért haza. A későbbi festő a misera plebs életével korán megismerkedik; aranyosmedgyesi Mednyánszky László báró már gyermek- és kamaszkorában szlovák béresekkel, cselédekkel és kocsisokkal barátkozik. Felnőtt férfiként is a szegény emberek között érzi magát igazán otthon; ha festőfelszerelésével a magyar vidéket járja, pásztorok, szénégetők,halászok, sajtosok, erdészek társaságát keresi, amikor Pesten van; a nyomortanyák lakóiét, a lecsúszott kispolgárokét, a lumpenproletárokét. Czóbel Istvánná - a művész rokona - Mednyánszkyról szóló életrajzában helytelenítő hangsúllyal jegyzi meg, hogy unokabátyja „ifjúságában - sajnos - felszedett holmi radikális elveket, az egyik fiatalabb nevelőtől." Hogy a rosszallólag emlegetett házitanító milyen eszmék felé igyekezett terelni növendékét, nem tudjuk. Mednyánszkyban mindenesetre élénk érdeklődés alakult ki a társadalmi problémák iránt: „évről évre növekvő gonddal figyelte a magyar közéletet. 1894 elején egy pusztító társadalmi és nemzeti földrengés közeledtéről ír. Reformterveken gondolkodik, erkölcsi jó példával akarja észretéríteni és a sürgőssé vált szociális engedményekre bírni a maradi kormányzatot." Kállai Ernő nagyszerű monográfiájából (1943) idéztük e sorokat, amelyekből az tűnik ki, hogy Mednyánszkyra erősen hatottak Tolsztoj nézetei. (A művész szemléletére a tolsztojanizmuson kívül nagy befolyást gyakorolt a buddhizmus reinkarnáció-tana és a teozófia is.) A kortársak zöme - tudva Mednyánszkyról, hogy altruizmusa szinte korlátlan, a földi javak teljesen közömbösek számára, mindenét elosztogatja pártfogoltjai között, miközben ő maga szedett-vedett holmikban jár - hamar kész volt az ítélettel: „Tehetséges festő, de bolond." Lényegében e véleményt táplálta a művész jóbarátjának, Justh Zsigmondnak „Faimus" című regénye (1895) is. E könyv egyik szereplője, Czobor báró (akinek vonásait félreérthetetlenül Mednyánszkyról mintázta az író) így lép be egy mágnás-társaságba: „Szalonkabátja teli pecsétekkel, nadrágja alul rongyos, egyik cipője felhasadva, úgyhogy a hüvelykujja kikandikál belőle..." De hasonló képet fest a mesterről Krúdy is: „Mednyánszky László, a csavargók bárója" című szép, ízes írásában, amely a „Magyarság" 1926. december 5-i számában jelent meg. A közkeletű, leegyszerűsített, anekdotákra épülő Mednyánszky-kép azonban távol állott a teljes igazságtól: a művész - akiben bizarr figuránál, hóbortos különcnél alig látott többet az a korszak, amely évtizedekre kiütötte Szinyei Merse kezéből az ecsetet, kinevette a nagybányaiak „lila lovait", keresztülnézett Csontváryn és Nagy Baloghon, de dédelgette Margitay Tihamért - valójában rendkívül összetett