Jelenkor, 1973. július-december (16. évfolyam, 7-12. szám)

1973-11-01 / 11. szám - Pomogáts Béla: Küzdelem a magyar epikával

dy Sándor, Ambrus Zoltán, Színi Gyula, Kaffka Margit, Török Gyula, Karinthy Frigyes, Laczkó Géza, Kassák Lajos és igen: Kosztolányi Dezső és Babits Mihály (igaz, Ba­bits nem a Halálfiaival) ? És nincs-e ott utánuk, Füst Milán, Németh László és Déry Tibor társaságában, Nagy Lajos, Pap Károly, Remenyik Zsigmond, Lengyel József és Kolozsvári Grandpierre Emil? Igaz, nem minden regényük csatlakozik ehhez a vonu­lathoz, sokszor nem is a legjobb műveik, de a vonulat maga azért valóság: a magyar regény egy nagy hagyományú és érvényes iskolája, vonulata. Elgondolkoztató Faragó Vilmos kérdése: „vajon, mindezek miatt, nem az-e a szabály inkább, hogy a magyar regénytörténetben talán kevés a kivételes csúcs, de épp a művek szerves folyamata nem hiányzik?" E fenti nevek azt sejtetik, hogy igen, megvan és bővül ez a szerves folyamat. Sükösd Mihály vizsgálatait azonban hatékonyabban egészíti ki az, ha prózairo­dalmunk egy másik vonulatára figyelünk. Arra, amelynek létét-szerepét ő is elismer­te, csupán minősítésében érezzük szükségesnek a vitát. Arra a regényfajtára gondo­lok, amely az önéletrajziság szervező elve szerint alakult. Sükösd nagyrabecsüli a ma­gyar memoárirodalmat, ennek az irodalomnak a hagyományait. Mint mondja, az ön­életrajz: „a magyar próza legfontosabb ágát, maradandó műveinek sorát teremtette meg". És értékes, szép elemzésben közelíti meg Bethlen Kata vagy Károlyi Mihály memoárjait, felhívja a figyelmet az olyan művekre, mint az Egy ember élete, A fekete kolostor, az Egy polgár vallomásai, A lázadó ember, a Számadás, az Ítélet nincs és a Nehéz szerelem. Az önéletrajzból szerveződő-építkező regényt azonban, mint a ma­gyar irodalom jellegzetesen torzult és felemás műfaját, határozottan elveti. ... .. az önéletrajziság - mondja - nem vállalta önmaga műfaját, átgondoltan és darabos fikciót teremtett, ráburjánzott a regényre, eltorzította a műfajt, elakasztotta önérvé­nyű fejlődésének lehetőségét. Az önéletrajziság egyeduralma vezetett a cselekményes­ség, a lineáris eseménymondás szabványaihoz. És a regény eseményközvetítésének ahhoz a változatához, amely a magyar próza ősi eleme, száz éve még erénye, ma már csak akadálya: az anekdotizmushoz." Sükösd az „önéletrajziság" fogalmába gyűjti ösz­­sze mindazt, amit a magyar regény organikus hibájának talált. De talán mégsem egy eltorzult és megcsonkult műfajt rajzol fel ez az önéletrajzi elemekkel átszőtt, lineáris szerkezetű regényfajta, hanem egy másik, az európai regény szervezetétől és termé­szetétől eltérő műfaji lehetőséget? Egy másik „modellt", amelynek ugyancsak meg­vannak a maga belső törvényei, a társadalom állapotával kialakult összefüggései? A magyar regénynek ugyanis, véleményünk szerint, van egy, az európai változat­tól eltérő s hagyományaiban, terjedelmében nem kevésbé jelentős másik vonulata, amely külön „modellt" képez, s amely még részletesebb vizsgálódásra vár. Ezt a változatot, nem véletlenül, a memoár-irodalomból szokták levezetni, s az „önélet­rajzi", személyes, költői vagy esszéisztikus elemekkel átszőtt formával azonosítani. Kolozsvári Grandpierre Emil és Sőtér István mindketten felismerték ennek a válto­zatnak a jelentőségét, és mindketten ehhez a változathoz jutottak el a magyar regény sajátságait és helyzetét elemző, imént idézett vizsgálataik során. Grandpierre, már idézett tanulmányában, arról ír, hogy a magyar próza más alakzatokban találta meg a maga lehetőségeit, mint a nyugati, s ezért jellegzetes műfaja nem a nagyregény, hanem a kommentáló, elemző memoár. „A realista magatartás — fejtegeti, Babits regényével, a Halálfiaival kapcsolatban­­ minden égöv alatt, időtlenül és minden műveltségben egyforma, de minden műveltség kifejlesztette a maga sajátos életfor­máját, s e különféle életformákat az író csak akkor fordíthatja le az epika nyelvére, ha birtokában van a szükséges eszközöknek. Az az írói gyakorlat, amivel Maupassant ábrázolta a francia életet, csaknem teljes egészében használhatatlan, ha a spanyol vagy a magyar életet akarja lefesteni az író. Babits egy kopernikuszi fordulattal le­mondott az eleve reménytelen kísérletről, hogy a nyersanyagot a regény eszményéhez idomítsa, ehelyett a benne rejlő formák szerint mintázta meg. Magyar viszonylatban tehát ugyanazt a munkát végezte el, mint a nagy orosz realisták, akik a franciáktól nem a gyakorlat apróbb fogásait, hanem az elvet lesték el, s az elv megvalósításával megteremtették a realizmus jellegzetesen orosz gyakorlatát.. ." Sőtér István pedig, folytatva a magyar valóság ellentmondásos és átmeneti tere

Next