Jelenkor, 1973. július-december (16. évfolyam, 7-12. szám)
1973-11-01 / 11. szám - Pomogáts Béla: Küzdelem a magyar epikával
eseménymenet, az elemző közbeékelések belső, strukturális igényét". Csonka regények és csonka regényirodalom jött létre ilyen körülmények között: csonka regényirodalom, amely néhány nagyszabású művet, ha tetszik, remekművet fel tud ugyan mutatni a világnak, például Füst Milán: A feleségem története, Déry Tibor: A befejezetlen mondat, Németh László: Iszony című műveit, ám folyamatosan színvonalas termelésre képtelen. „A magyar regénytörténetből nem a kivételes csúcsok, hanem a művek szerves folyamata hiányzik" - állapítja meg Sükösd. És a magyar regény jelentős teljesítményei csak szabálytalan, rendhagyó eredmények lehetnek ezért. A magyar regény évszázados fejlődése ezzel Sükösd Mihály térképén, mondjuk ki kertelés nélkül, zsákutcának bizonyult. Olyan történelmi alakulásnak, amely valóságanyagában, műfaji szervezetében és társadalmi szerepében egyformán csonka maradt, s ezért nem érte el, nem érhette el a regényirodalom átlagos európai (vagy amerikai) színvonalát. Csupán az újabb fejlődés mutat számára biztató jeleket, az a fejlődés, amely az európai igényű regényirodalom korábbi szórványos jelentkezése után napjainkban bontakozik ki. „Ez a regényfajta - mondja Sükösd Mihály - a magyar próza történelmi meghatározottságának és műfaji mintáinak részleges kerülésével vagy teljes tagadásával született meg." Ez a regény: „nem a társadalmi valóság közvetlen életanyagából, még kevésbé a nemzeti lét élménysztereotípiáiból eredt. A ténydokumentációt mellőzte, önéletrajzisága közvetett és áttételes. Tapasztalati anyaga a zárt, befalazott, többnyire városi létezésből meg a térben-időben általánossá emelt pszichikai élményekből építkezett. Kifejezésmódja - ösztönösen vagy tudatosan - az európai példákhoz igazodott, az itthoni regényformát korszerűsíteni kívánta." Ennek a regényfajtának a hagyományát a két Cholnoky, Csáth Géza, Lövik Károly, Szomory Dezső művei jelentik, a tegnapját, egyszersmind a klasszikumát Füst Milán, Németh László és Déry Tibor (imént említett) regényei, a jelenét, egyszersmind az útkeresését Örkény István, Konrád György és mások írásai. „A magyar regény - mondja Sükösd — mintha napjainkban ért volna mai holnapi rendeltetésének tudatosításához. Mulasztásainak pótlása, lehetőségeinek bizonyítása, a műfaj végleges nagykorúsítása a hetvenes évek íróira vár." Alighanem most, hogy Sükösd Mihály rendkívül érdekes és színvonalasan előadott gondolatmenetét lezártuk, most jött el az ellentmondás, vagyis inkább a kiegészítés ideje. Sükösd zárt és alapos koncepciót dolgozott ki, ha ez a koncepció a magyar regényirodalomra nézve nem is kedvező. A koncepciónak azonban nem ez a legnagyobb hibája; egy gondolati rendszer értékét nem határozhatja meg az, hogy kedvező avagy kedvezőtlen színben tünteti fel kultúránk valamely szektorát. Ellenkezésünk abból fakad, hogy ez a koncepció számunkra egyoldalú: leszűkíti a jelenségek körét és nem a tényekből, mondhatnók, a valóságból vezeti le az elméleti felismeréseket, hanem fordítva, egy eleve kész elmélet látószögéből ítéli meg a tényeket. A minap Faragó Vilmos írása (Egymenetes küzdelem. Élet és Irodalom, 1973. febr. 10.) is kérdőjeleket helyezett Sükösd Mihály elméleti megállapításai és ítéletei után. „Vajon kötelező lecke-e a Balzac-pótlás, a Proust-inkarnálás, s vajon nem azt kell-e számon kérni, ami csakugyan magyar vagy közép-európai vagy kelet-európai kötelező lecke, amit Déry is oly kitűnően oldott meg?" - hangzik az a mondata, amely, úgy hiszem, a legsúlyosabb kérdőjelet rakta fel. Valóban, vajon a magyar (és általában a kelet-, közép-európai kisnemzetek körében született) regényt okvetlenül a nyugat-európai, amerikai és orosz regény műfaji mércéjével mérhetjük csupán? Egy másfajta valóság másfajta „felépítményének" másfajta teoretikus rendszerét kell-e használnunk, midőn a magyar regény természetéhez és sorsához közeledünk? Olyan kérdések ezek, amelyeket Sükösd Mihály olvasójának okvetlenül fel kell vetnie. Való igaz, hogy irodalmunknak van egy viszonylag korlátozottabb hagyománya és periférikusabb vonulata, amely az európai regénymintákat követi, s nagyjábólegészéből megfelel az európai regény műfaji normáinak. Hogy Sükösd Mihály névsorát idézzük, a Cholnokyak, Csáth, Lövik, Szomory jelentik ennek a vonulatnak az első szakaszát. De nincs-e ott előttük már Eötvös (a Falu jegyzőjével és a Magyarország 1514-ben-nél), Tolnai Lajos, Iványi Ödön és Justh Zsigmond? És mellettük Bró-