Jelenkor, 1977. január-június (20. évfolyam, 1-6. szám)
1977-05-01 / 5. szám - Haraszti Sándor: Forgószélben (önéletrajz, I.)
tudni a parasztnak, anélkül is imádkozhat és szánthat-vethet a maga kis földjén." Az iskolai gyöngyéletnek azonban egyszer csak vége szakadt. Méghozzá váratlanul. A harmadik osztályt kezdtem, amikor az öreg mesterrel egy fiatal úri kisaszszony lépett a hodályba. Azt hittük, a tanító városi vendége, kíváncsi a mi falusi iskolánkra, amiben vendéglátója tanítja mózesre és az ábécére a falusi és pusztai lurkókat. Tévedtünk: a hangos dicsértessékkel nem egy vendégkiasszonyt, új tanítónkat köszöntöttük. — Ezentúl ez a kisasszony tanít benneteket. Fogadjatok szót neki - mutatta be a mester a szép arcú, fiatal kisasszonyt, majd lelépve a katedráról, kicsoszogott a teremből. Szájtátva, szívdobogva vártuk, mi történik. A tanító kisasszony előbb szó nélkül végigmustrált bennünket, aztán sorban, egyenként megtudakolta, mi a nevünk, mivel foglalkoznak szüleink, hol élnek, a faluban-e vagy kint a pusztán. S miután ezzel végzett, lelépett a dobogóról, végigment a padsorok között, megsimogatván egy-egy gyerekfejet. S beszélni kezdett. Arról beszélt, hogy legyünk szorgalmasak, ne kerüljük el az iskolát, mert a tudásra szüksége van mindenkinek, úrnak éppúgy, mint parasztnak, szegénynek éppúgy, mint a gazdagnak. A szegénynek különösen, mivel ő állja legnehezebben az élet próbáját, patrónusa is kevés, neki van leginkább szüksége azokra az ismeretekre, amiket az iskola nyújtani tud. Akkor még nem sejtettem, de ma már tudom, hogy egy, a preparandiából frissen kikerült naiv „népbarát" hitvallását hallgattam látott szájjal végig. Bár mondókája sokban hasonlított egy csöndes templomi prédikációhoz, úgy éreztem, hogy amit a szegények istápolásáról mond, nem egészen üres szóbeszéd. Éppen azért, amikor otthon említést tettünk az új tanítónkról, s apám megkérdezte: miféle, nyugodt lélekkel mondtam el róla: — Szereti a szegényeket... Erről különben hamarosan végleg meggyőzött benünket. Néhány hét után átrendezte a padsorokat, külön ültette a fiúkat, külön a lányokat, s az ültetési sorrendet is megváltoztatta. Az első padsor első két helyére, ahol eddig két gazdafiú mint az iskola két legjobbja, kevélykedett, minket, öcsémet és engem ültetett. A két lenézett pusztafiú. A detronizált gazdafiúkban pár percre befagyott a szó, aztán morogni kezdtek. A tanítókisasszony egy ideig tűrte a csöndes rebelliót, de végül is türelmét vesztve, erélyesen leintette őket. — Mit morogtok?... Ez az igazság: ők a legjobbak. Ha majd ti is tudtok úgy olvasni, számolni mint ők, ti kerültek a helyükre. Ettől kezdve a szívünkbe zártuk. A gazdafiúkkal pedig álltuk a versenyt, tanultunk szorgalmasan, őriztük makacsul a padsor első két helyét, amit - hiába erőlködtek a gazdafiúk - nem tudtak tőlünk visszahódítani. A tanítási év végén nem ők, mi ketten vittünk haza jeles értesítőt. A verseny köztünk és a gazdafiúk között a második évben is folytatódott. De jóval békésebben, kevesebb morgással, illendőbben. A tanítókisasszony nemcsak bennünk ébresztett nagyobb kedvet az iskolához, nemcsak minket vett le a lábunkról, a többieket is magához szelídítette, bennük is - ha nem is egyformán - felgyújtotta a tudásvágyat, velük is megszerettette az iskolát. Amit az öreg mesterünk elég sűrűn használt: a nádpálcát, soha kézbe nem vette, ha kellett, szelíd szóval szedte ráncba, dorgálta meg a rendbontókat. Ritka dolog volt ez akkoriban és különösen az isten háta mögötti falusi iskolákban! De ami még ennél is többet jelentett, pótolta azt, amit öreg elődje, a fáradt mester elmulasztott vagy amivel nagyritkán próbálkozott, mesélt. A honalapító István királyról, a törökverő Zrínyi Miklósról, a 48-as szabadságharcról és költő-halottjáról, Petőfi Sándorról. S szárnyra bocsájtván képzeletünket, elénk idézte a csillagok égi világát, a természet gyerekésszel felfogható titkait, amit az emberi kíváncsiság, a tudomány felderített. Neki köszönhettem, hogy később, már bent a városi iskolában nem jutottam a sereghajtók közé. S abban is része volt, hogy apám vágya teljesült, bejutottunk a városba, Pécsre, végleg búcsút mondván a falusi-pusztai életnek. A negyedik iskolaév elején ugyanis magához hívatta apámat. Miután engem és 430