Jelenkor, 1982. január-június (25. évfolyam, 1-6. szám)
1982-03-01 / 3. szám - Rába György: A művelődéstörténész küldetéstudata (Németh G. Béla: Küllő és kerék)
Zolnai Béla tevékenységéről alkotott képzeteink most már egyoldalúak és szűkösek volnának Németh G. Béla tanulmányszámba menő kritikája nélkül, hiszen mint Vessler iskolája történeti alkalmazásának más tollból származó, korábbi, jó bemutatását tovább árnyalja és elmélyíti, amikor Bally ösztönzésének legalább is egyenrangú szerepét tárja föl életművében, de szellemtörténeti vonzalma tudatában talán a kelleténél valamivel nagyobb hangsúlyt ad olyan életmű irracionalizmusának, mely a Látható nyelvvel vagy a Körmondat és tirádával a magyar irodalom története több korszaka és területe megismeréséhez adott nélkülözhetetlen, konkrét stílusvizsgálati rendszerezést. Németh G. Béla könyvének egyes, akár a legnagyobb távlatot nyitó tanulmányainál is közérdekűbb az a tudománypolitikai felelősségérzete, melynek jegyében az eszmei meghatározottságú, értékvonzatú művelődéstörténet mércéjével ítéli meg művek, alkotók, jelenségek és folyamatok súlyát, rendeltetését. Ez az igény sugallja a jelenre is tekintő historikus szemmel végzett sajtótörténeti számvetéseit, így Rákosi Jenő „liberálnacionalista köre" orgánumának, az 1869 és 1875 közt megjelent Reformirodalom-, közelebbről drámakritikájának közéleti elvekkel, eszmetörténeti hatásokkal összhangban részletezett képét, ebből az erősen morális indítékból szorgalmazza a Nyugat kritikai anyagának s általában értekező prózájának történeti rendszerezését, ami, valljuk meg, sok, mindinkább pontatlannak sejtett vélekedésünket igazíthatná helyre. Tudósportrénak fölfogott bírálataiban, illetve megemlékezéseiben is gyakran motiváló elem a rokonnak érzett „erkölcsi jelenlét" szemléletformáló szerepe, például Komlós Aladár számos lényegre tapintó alkotói tulajdonsággal jellemzett, mégis a kritikusi etika kisugárzó központul érzékelt arcmásában vagy Rónay György szeretetről és becsülésről tanúskodó nekrológjában. Az utóbbi írásnak a tárgynál általánosítóbb, bár igen elmemozdítóan fölvetett művelődéstörténeti gondolata a történeti posztok morális szükségletéről emelkedett történetfilozófiai eszme is, ám épp madártávlati panorámája miatt nem integrálja eléggé a méltatott némely, akár csak magyar irodalomtörténeti, érdemét, így a Petőfi és Ady között úttörő korszak jellemzését vagy Ányos Páltól a „ködlovagok"-on át nála fiatalabb kortársainak, például Pilinszkynek, Mándynak megvilágító értelmezései fejlődésrajzzá kerekedő portréit. Németh G. Béla mai irodalomtudományunkban maga is „történeti posztot" tölt be az objektív műértékelésre, az anyagfeltáró és történetileg fölfogott irodalmi élet korrajzára, a világirodalmi és eszmei környezetre, nem utolsó sorban pedig az egyidejű társadalmi-politikai viszonyokra egyaránt irányuló figyelmének példájával. Némiképp önszemlélete bontakozik ki tanáráról, Horváth Jánosról szóló írásainak igenléseiben és fenntartásaiban. Horváth jobb megismeréséhez fontos a Magyar versek könyve II. kiadása (1942) jegyzetanyagának mind irodalomtörténeti, mind elvi szempontból fordulattal fölérő korszerűségének jelzése, továbbá szintéziseivé keletkezésének, mint Beöthy tagadásának eredeti meglátása. 19. századi kutatásairól kitűnő és meggyőző hangsúlyelosztással rendszerezi ösztönzőit, a köztudatban még mindig példájának tartott Lanson helyett ő is Brunetiére elveinek visszfényét veszi észre, és érdekes fölfedezésként úgy fogalmaz, olykor az utód nyomán jutott az elődhöz, Taine-től Herderhez. Nem kevésbé tanulságos tudatosítása, hogy a jót és igazat a teljes érvényű szép megvalósulásának tekintve, Kant követőjének bizonyul. Éles szemmel mutat rá, az irányzatot többre becsülte az értéknél, ezért helyezte Komjáthyt Reviczky elé, s ugyanezért egyenetlen, úgymond Németh Petőfi jellemzése, és hiányos valamelyest Arany-képe is. De a Magyar versek könyve és Rendszeres magyar verstana számba veszi József Attilát, Radnótit! Amikor az impresszionista kritika lebegését irodalomtudományunk megelégelte, és az ortodox strukturalizmus mutatói (paraméterei) is már időről időre önkényesnek mutatkozván, az új irány szintén a kritikai impresszionizmus alakváltozatának bizonyult, akkor lépett föl Németh G. Béla a mű-interpretáció meg az eszmetörténet első látszatra ellentétes pólusait más szempontokkal összehangoló igényével. Szemléletének életképességét az emlékezetes Mű és személyiség (1969) óta immár több kötetes életmű tanúsítja. Akad nézete, mely megengedné ellentétének létjogosultságát. Az impresszionista kritika jogos bírálójaként általánosságban kárhoztatja a Nyugat esszéirodalmát, holott célravezetőbb volna az ocsút szétválasztani a tiszta búzától. Babitsról