Jelenkor, 1982. január-június (25. évfolyam, 1-6. szám)

1982-03-01 / 3. szám - Rába György: A művelődéstörténész küldetéstudata (Németh G. Béla: Küllő és kerék)

módszere, mely ezúttal eszme- és összehasonlító irodalomtörténetként gyakorolt mű­elemzésben hozza meg eredményét. Németh irodalomtudományi szemléletének és kikristályosodott nézeteinek jel­lemző foglalata A magyar irodalom története 4. kötetéről írt elemzése. A tudatos művelődéstörténeti gondolkodás indokolt bizonyságául hiányolja a „lemaradó", sőt bizonyos fokig csak a kordivatot jelző jelenségek határozottabb rajzát. Találó észre­vétele, hogy komolyabb megfontolást érdemelne Beöthy „hatalomátvétele" az iro­dalmi életben, mert az eset kellő értékelése nélkül nehezen értelmezhető, miként jut­nak Gyulaiék „légüres térbe" és miért kell Péterfy tevékenységének különös jelen­tőséget tulajdonítanunk. A pozitivizmus hazai televénye, valamint hatásformái ismé­telten foglalkoztatják a szerzőt. Már a posztkantiánus Friedrich Albert Langénak a szimbolizmus alá szántó filozófiáját bemutató tanulmányában utal az irányzat két­arcúságára, mely akár saját ellentétéül erősítheti föl a szimbolizmust. 19. századi irodalmunk története mérlegében hiánypótlásul fejti ki a tudományágazati alakvál­tozataiban - elsősorban a nyelvlélektani iskolában - hatékony pozitivizmus befolyá­sát, Brassai, Arany László és Asbóth János nevét hozza például, a legutóbbi méltatá­sának, egyáltalán érdemi említésének elmaradását külön szóval bírálva is. A folya­matrajzban elsődlegesen eszmetörténetet érzékelő szemlélet bizonyságául Beöthy tra­gikumfölfogásában a pozitivizmus spontán fejlődéstani gondolatának messze ható szerepét ragadja meg, amikor a törzsökösnek tekintett népszínmű diadalának elvi előkészítéséül és igazolásául értelmezi - nemcsak eredetien, hanem a jelenben is érvényes tanulságul. A tanulmánnyá nőtt bírálatnak egyszersmind az egész könyvnek akár ez az egyetlen észrevétele foghatóan szemlélteti pars pro toto Németh G. Béla irodalomtudományi gondolkodásának mind rendszerességét, mind állandóan külde­téstudattal ösztönzött és programszerűen szavakba öntött értékelvűségét. A sokoldalú módszerrel kialakított értékrend igényével egyes írókra vagy jelenségekre vonatkozó ítéleteket határozottan megfellebbez. Mivel azonban értékrendje éppúgy a korszerű elméleti s általában irodalomtudományi gondolkodás függvénye, mint amennyire összetettségéből következően nem egyszer abszolutizált, perújítása ezért hol hiány­talanul meggyőz újító igazáról, hol egy kissé túl szigorú. Helytállónak érezzük Ha­lász Gábor Justh Zsigmond-képét illető fenntartásait, s noha a Napló­ról hangoztatott kifogásait megelőzi Bóka fanyalgó elmarasztalása még a posztumusz kiadás idejéből, Németh G. Béla viszont az egész életműről rajzol kitűnő vázlatot, melynek minden pozitív és negatív észrevétele találó. Ezzel szemben Ambrus Zoltánt kemény kézzel méri: nem érinti meg hibátlan dramaturgiájú, finom lélekelemző elbeszéléseinek művészete, mint amilyen a Bob, az oroszlán vagy Dorn Gil, a zöld nadrágú, holott ez az epikai fölfogás a mai parabolisztikus novella előzménye, de a pozitivizmus kutatója elismerhetné a kritikusnak épp szkepszise miatt pontos, analitikus szellemét, mely „glóriával áltúllépi" a századvég és a szecesszió romlékony, dekadens ízlését. Hasonlóképpen billen meg olykor az irodalomtörténész kortársak portréiban mér­lege a nagy ismeretanyagon alapuló megértés és a teljesség igénye közt. Ebben a viszonylatban úgy hisszük, a módszernél több lehet az eredmény, és írói arcképek­ben maga a módszer is bizonyos mértékig függvénye a modellnek. Németh G. Béla Keresztury Arany-képét méltányolja s jelentőségét több szempontból is hangsúlyozza, de a megírandó folytatástól több esztétikai elemzést igényelve mintha túlzottnak tar­taná a személyiségfejlődés középpontba állítását. A bírált monográfiától függetlenül is igencsak elfogadható, ha az írói arckép, akár a pályakép nagyságú, bemutatása vezérelvéül a domináns elemet választja s különösen a romantikában és utóélete ide­jén, márpedig a realista s még inkább az önkifejező Arany posztromantikus jegyei nem választhatók le életművéről, ezért az életrajzi én­t mind közvetve, mind közvet­lenül fölfedő költő interpretálásában, mint aki elsőrendűen ő is, a személyiségrajz meghatározó. Példaadó emberábrázolók érzékenységével ér föl az a tudományos sza­batossággal mintázott kép, mely a tanulmányíró Barta János tételes eredményei és egyéni értékei mellett kiemeli „vitázó" előadásmódját, de a zárt „összegzés" akadá­lyának is tartja. Mégis ez az eljárás nem tekinthető-e vajon a maga korában az ob­jektív ítélet megjelenési módjának, ami ma is követendő és termékenyítő minta lehet?

Next