Jelenkor, 1982. január-június (25. évfolyam, 1-6. szám)
1982-03-01 / 3. szám - Rába György: A művelődéstörténész küldetéstudata (Németh G. Béla: Küllő és kerék)
módszere, mely ezúttal eszme- és összehasonlító irodalomtörténetként gyakorolt műelemzésben hozza meg eredményét. Németh irodalomtudományi szemléletének és kikristályosodott nézeteinek jellemző foglalata A magyar irodalom története 4. kötetéről írt elemzése. A tudatos művelődéstörténeti gondolkodás indokolt bizonyságául hiányolja a „lemaradó", sőt bizonyos fokig csak a kordivatot jelző jelenségek határozottabb rajzát. Találó észrevétele, hogy komolyabb megfontolást érdemelne Beöthy „hatalomátvétele" az irodalmi életben, mert az eset kellő értékelése nélkül nehezen értelmezhető, miként jutnak Gyulaiék „légüres térbe" és miért kell Péterfy tevékenységének különös jelentőséget tulajdonítanunk. A pozitivizmus hazai televénye, valamint hatásformái ismételten foglalkoztatják a szerzőt. Már a posztkantiánus Friedrich Albert Langénak a szimbolizmus alá szántó filozófiáját bemutató tanulmányában utal az irányzat kétarcúságára, mely akár saját ellentétéül erősítheti föl a szimbolizmust. 19. századi irodalmunk története mérlegében hiánypótlásul fejti ki a tudományágazati alakváltozataiban - elsősorban a nyelvlélektani iskolában - hatékony pozitivizmus befolyását, Brassai, Arany László és Asbóth János nevét hozza például, a legutóbbi méltatásának, egyáltalán érdemi említésének elmaradását külön szóval bírálva is. A folyamatrajzban elsődlegesen eszmetörténetet érzékelő szemlélet bizonyságául Beöthy tragikumfölfogásában a pozitivizmus spontán fejlődéstani gondolatának messze ható szerepét ragadja meg, amikor a törzsökösnek tekintett népszínmű diadalának elvi előkészítéséül és igazolásául értelmezi - nemcsak eredetien, hanem a jelenben is érvényes tanulságul. A tanulmánnyá nőtt bírálatnak egyszersmind az egész könyvnek akár ez az egyetlen észrevétele foghatóan szemlélteti pars pro toto Németh G. Béla irodalomtudományi gondolkodásának mind rendszerességét, mind állandóan küldetéstudattal ösztönzött és programszerűen szavakba öntött értékelvűségét. A sokoldalú módszerrel kialakított értékrend igényével egyes írókra vagy jelenségekre vonatkozó ítéleteket határozottan megfellebbez. Mivel azonban értékrendje éppúgy a korszerű elméleti s általában irodalomtudományi gondolkodás függvénye, mint amennyire összetettségéből következően nem egyszer abszolutizált, perújítása ezért hol hiánytalanul meggyőz újító igazáról, hol egy kissé túl szigorú. Helytállónak érezzük Halász Gábor Justh Zsigmond-képét illető fenntartásait, s noha a Naplóról hangoztatott kifogásait megelőzi Bóka fanyalgó elmarasztalása még a posztumusz kiadás idejéből, Németh G. Béla viszont az egész életműről rajzol kitűnő vázlatot, melynek minden pozitív és negatív észrevétele találó. Ezzel szemben Ambrus Zoltánt kemény kézzel méri: nem érinti meg hibátlan dramaturgiájú, finom lélekelemző elbeszéléseinek művészete, mint amilyen a Bob, az oroszlán vagy Dorn Gil, a zöld nadrágú, holott ez az epikai fölfogás a mai parabolisztikus novella előzménye, de a pozitivizmus kutatója elismerhetné a kritikusnak épp szkepszise miatt pontos, analitikus szellemét, mely „glóriával áltúllépi" a századvég és a szecesszió romlékony, dekadens ízlését. Hasonlóképpen billen meg olykor az irodalomtörténész kortársak portréiban mérlege a nagy ismeretanyagon alapuló megértés és a teljesség igénye közt. Ebben a viszonylatban úgy hisszük, a módszernél több lehet az eredmény, és írói arcképekben maga a módszer is bizonyos mértékig függvénye a modellnek. Németh G. Béla Keresztury Arany-képét méltányolja s jelentőségét több szempontból is hangsúlyozza, de a megírandó folytatástól több esztétikai elemzést igényelve mintha túlzottnak tartaná a személyiségfejlődés középpontba állítását. A bírált monográfiától függetlenül is igencsak elfogadható, ha az írói arckép, akár a pályakép nagyságú, bemutatása vezérelvéül a domináns elemet választja s különösen a romantikában és utóélete idején, márpedig a realista s még inkább az önkifejező Arany posztromantikus jegyei nem választhatók le életművéről, ezért az életrajzi ént mind közvetve, mind közvetlenül fölfedő költő interpretálásában, mint aki elsőrendűen ő is, a személyiségrajz meghatározó. Példaadó emberábrázolók érzékenységével ér föl az a tudományos szabatossággal mintázott kép, mely a tanulmányíró Barta János tételes eredményei és egyéni értékei mellett kiemeli „vitázó" előadásmódját, de a zárt „összegzés" akadályának is tartja. Mégis ez az eljárás nem tekinthető-e vajon a maga korában az objektív ítélet megjelenési módjának, ami ma is követendő és termékenyítő minta lehet?