Jelenkor, 1984. január-június (27. évfolyam, 1-6. szám)
1984-05-01 / 5. szám - Sőtér István: Könyvek és éjszakák
versolvasást, és nem tehetünk szemrehányást Nemeskürtynek, amiért ezekhez a módszerekhez sohasem folyamodik. Nemeskürty könyve ily módon bevezetőül szolgálhat egy „szakmaibb" irodalomtörténethez, és én mégis azt kívánom, hogy magához az irodalomhoz, a régi és az új szerzők olvasásához szolgáljon bevezetőül, étvágygerjesztőül. Egy irodalomtörténet minőségét a szerző értékítéletei döntik el. Nemeskürtynek jó ízlése van, értékelései többnyire helytállóak. Több köze van a művek közéleti mondanivalójához, mint poétikai és esztétikai sajátságaihoz. Ezért van az, hogy Mikszáthot kimondatlanul bár, de észrevehetően többre becsüli Jókainál, mégpedig ama helyek miatt, ahol Mikszáth a publicisztikába áthajlik. Jókai volt annyira társadalomkritikus, mint Mikszáth, csakhogy Mikszáthénál korábbi korszak kritikusa volt, mely nem volt még olyan végsőkig érett, mint Mikszáthé. Mikszáth elég gyakran érzelmes, (gondoljunk a Szent Péter esernyőjére). Jókai csaknem mindig költői. Amit Krúdynál szeret Nemeskürty, azt szeretnie kellene Jókainál is. Az is szemmel látható, hogy Vajda Jánost többre tartja Aranynál, és Vajda ugyan nagy költő volt, de sem a formában nem éri utol Aranyt, sem pedig egy olyan költőiségnek a kimunkálásában, mely a huszadik századot készíti már elő, s melynek előkészítését a Toldi szerelmében és az Arisztofanész-fordítások nyelvezetében is fel lehet ismerni. Persze, Vajda volt a közéletibb. Arany azonban a bonyolultabb, nehezebben megközelíthető költő, még olyankor is, amikor egyszerűnek látszott. Ugyanakkor Nemeskürty jó szemmel fedez fel kevéssé méltatott, de fontos műveket: felismeri Tömörkény értékét, valósággal újra felfedezi Harsányi Kálmán Kristálynézőit. Viszont Kemény Zsigmond művei közül talán a címe miatt (a legszebb regényeim a magyar irodalomban) emeli ki a Ködképek a kedély láthatáránt, holott a Rajongók, az európai történelmi realizmus egyik legtökéletesebb alkotása, különb írás annál, de még a Zord idő darabos krónikája is különb. Igaza van, amikor úgy látja, hogy Justh Zsigmond írásművészete visszalépés az előtte járt nemzedék, Asbóth János és Toldy István írásművészetéhez képest. (Mindkettőjükről tömör és együttérző portrét nyújt az „Apákról és fiúkról" szóló fejezetben.) Arra is rátapint, hogy a fiatal Herczeg művei közül az Andor és András a legjobb regény, másrészt viszont többet érdemelt volna Ambrus Zoltán Midas királya, melyet ugyan leront a második rész, amikor elveti az epikus formát. Az Új Időket nem nevezném „körültekintő gonddal" szerkesztett hetilapnak: a neobarokk Magyarország illúzióiról és nyomasztó kisszerűségéről levelezési rovata többet árul el, mint szépirodalmi anyaga. Nemeskürty elfogulatlanságát külön ki kell emelni: nincsenek előítéletei, tehát nem riad vissza gróf Károlyi Imre könyvének idézésétől, megdicsérésétől sem. Sajnálatos, hogy nem érzékeli azt a kivételes kultúrát és magas szellemiséget, amit Péterfynél a „tanáros" minősítés jelent: tulajdonképpen Babits előtt ő az első „nem tanáros" gimnáziumi tanár. Azt sem hinném, hogy Eötvös Károly A nagy per miatt érdemel figyelmet. Ennél a könyvnél, melyet inkább ügyvédként, mint íróként írt, különb a Deák Ferenc élete, a gróf Károlyi Gábor feljegyzései, de ragyogó anekdotái miatt a Balatoni utazás is. Amíg anekdotázik, addig elbájol és lebilincsel Eötvös Károly, de tüstént elromlik, mihelyt elbeszélésbe fog. Nemeskürty korszakokat mutat be, igen szemléletesen és hitelesen: több kötet lexikon adatai sűrűsödnek össze tényközléseiben, anélkül, hogy valaha is lexikonszerűvé válnék. A korszakokra helyezett hangsúly következményeit vonja le, amikor a nagy írókat nem egyöntetű pályaképekben, hanem kor-