Jelenkor, 1990. január-június (33. évfolyam, 1-6. szám)

1990-03-01 / 3. szám - Bretter Zoltán: Egzisztencialista magány és becsület (Révay József: Az erkölcs dialektikája)

az egyén csak eszköz az állam kezében. Mindkettő elnyom minden gondolatot, amely alapelveivel ellenkezik, mind a kettő egyetlen politikai párt uralmán alapul, mind a ket­tő megveti az általános emberi természetet és hisz az erőszak mindenhatóságában..." A második világháború befejeződését követően nem voltak illúziói Kelet-Közép- Európa s benne Magyarország sorsa iránt. Tudta, hogy a dunatáji társadalmak fejlődé­sét a szovjet érdekszféra kiterjesztése határozza meg, és a „moszkvai célkitűzéseket másképp, mint moszkvai eszközökkel egyáltalán nem lehet megvalósítani". A magyar progresszió történetében - ahogyan erre Kende Péter rámutatott - Jászi hidalja át a múlt század liberális nemzedéke és napjaink poszt-marxista útkeresése kö­zötti hiátust. Az ő „szabad szocialista" álláspontja igen közel áll ahhoz a gondolkodás­­módhoz, amit néhány évtizeddel később Bibó István képviselt. Műveik ismeretében lo­gikusnak tekinthető, hogy a nyolcvanas évek megújuló magyar politikai gondolkodása éppen ehhez a tradícióhoz nyúlt vissza. Hiszen a kevesebb állam, több szabadság, több autonómia, több szolidaritás programja ma is aktuális. S úgy tűnik, hogy némely része­lemének kidolgozatlansága, illetve utópikus vonása ellenére - amint a kötet szerkesztő­je, Gyurgyák János is megfogalmazta - aligha van ma Magyarországon élőbb és idősze­rűbb probléma a liberális és demokratikus szocializmusnál. (Héttorony-Századvég, 1989) BRETTER ZOLTÁN EGZISZTENCIALISTA MAGÁNY ÉS BECSÜLET Révay József: Az erkölcs dialektikája Ákiné - mondták a görögök, s értették a filozófus virágkorát, alkotóereje teljét, a negyvenedik életévet. Gróf Révay József pedig éppen negyven éves lett volna, amikor agyonlőtték Gyömrő határában, 1945-ben. Révayt grófi származása ürügyén gyilkolták meg, s halála nem csak azért tragikus, mert ártatlan embernek kellett elpusztulnia. Ré­vay visszafogott, tépelődő ember volt - halála így válik allegóriává: a légies, idealista „tisztaságért" folytatott belső küzdelem kiszolgáltatottságát ábrázolja. Hiszen Révay kevésszámú nyilvánosságra jutott személyes dokumentuma arról tanúskodik, hogy miként igyekszik valaki emberközelbe hozni a transzcendenciát, az életnek legelvon­­tabb értelmét hogyan tenné valóban életszerűvé - aztán agyonlövik, mikor néhány kiló krumplit megy beszerezni. A belső erő fölmérhetetlen csöndje és sorsszerű magány jel­lemzi ezt az életet és életművet. Révayra úgy emlékeznek, mint akinek alakját „finom valószerűtlenség" jellemezte. Ennek tapintható megnyilvánulása a kívülállás. Már apjában, Révay Simonban jelent­keznek azok a vonások, melyeket kísérteties egyértelműséggel vetíthetünk át a fiúra, Józsefre is. Justh Zsigmond, a kebelbarát naplójában így ír Révay Simonról: „Kellemes, tán túl sima modor, sportkedvelés, jó szív, ezek azon tulajdonai, amelyeket mindenki meglát nála; mélységes mély érzésvilág, hamleti töprengés, gyengeség az élet durva harcával szemben, igen nagy zenei talentum­­ azok a tulajdonai, amelyeket sűrű fátyol fed, s amelyekért úgy szeretem." Révay József arisztokrata, anélkül, hogy igazán az arisztokráciához tartozna: Kisne­­mesek Tajnán című, a tajnai birtok levéltárát földolgozó könyvecskéjéből kiderül, hogy családja életformája és életkörülményei sokkal inkább hasonlítottak a parasztságéhoz, 286

Next