Jelenkor, 1995. január-június (38. évfolyam, 1-6. szám)
1995-02-01 / 2. szám - Irodalom és hagyomány - Farkas Zsolt: Arany János mint a fene
terjesztő hevülettel és retorikával sok-sok fortélyos, sötét népét felvilágosítani próbáló keresztkérdés után végül az empirikus ellenőrizhetőség követelményét érvényesítve úgy dönt, hogy boszorkánypróbának vetik alá, ha nehezebb egy kacsánál, akkor boszorkány, ha nem, nem. A mérleg a nő felé billen. Erre az csendesen: „Hű, az istenit, lebuktam." szukcesszió legkésőbbi pillanatának esetleges utolsó ítéletei veszik át, így minden pillanat minden utána következő kiszolgáltatottja. És a jelen kísérlete az önmegváltásra így válik ambiguussá. A mindenkori jelen előttjeinek mennybemenetele így válik titánjainak pokolraszállásává. Minden üdvözült és üdvözítő Előtt minden Után által megváltandó siralomvölggyé. Tényleg? „Ha tudod, hogy itt egy kéz van, akkor minden egyebet elismerünk neked." (Wittgenstein) Az egész probléma alighanem arra megy vissza, hogy a „Tudom" viselkedését nem befolyásolja, ha (úgy) tudom, hogy minden „Tudom" csupán „Úgy tudom". Ha ezt a tudásomat radikálisan érvényesíteném, valószínűleg nem tudnék beszélni. Úgy tűnik ugyanis, hogy minden nyelvjáték előfeltételezi a „TudonT"-oknak egy sztenderd rendszerét. Ha ezt megkérdőjelezem - már amennyire egyáltalán hozzáférhetek 1001 -, de azért az igazságnak továbbra is elkötelezettje maradok, tudáskritikai kísérletként ilyen című tanulmányokat kéne írni. És mégis lapos a Föld - Hogyan tiporta le II. Ramses, akit kedvel az igazság, a hattik birodalmát? - Miképpen nyilatkozik meg az ősi északi lélek az Ossianban? - Kurosawa, a gyilkos - Miért nem festették a görögök a szobrokat? - Pseudo-e valójában Aquinói Tamás Dionysios Areopagitája? - Tej- és méztermelés Izraelben 1930-2030 - A szifiliszesek magas arányának okairól a '68-as amerikai diáktüntetők körében - A Föld mint a kozmosz középpontja, és az ember mint a teremtés koronája (nem kultúrtörténeti, hanem modern asztrofizikai munka) - A boszorkánypróbák mint az igazság csalhatatlan bizonyításai Ez inkább ismeretelméleti dadaizmusnak hangzik, mint komoly kritikai kételynek. Akárhogyan is, bizonyos dolgokról (úgy) tudjuk, hogy tudjuk. A Winckelmann-elbeszélésben például az lenne ugyebár a poén, hogy - valljuk be- mi biztosan tudjuk, hogy a görögök festették a szobrokat. Vagyis ismeretelméleti kételyünk nem elég radikális. Hiába az egész huszadik század nagy destrukciója, pozitivisták maradtunk.1002 Még akkor is, ha a két utolsó dolgozatcím nem teljesen fiktív vicc, lásd „antropikus elv" és Foucault „épreuve"-je. De ez a sor folytatható, főképpen a jól ismert francia radikális filozófusok jeleskednek e műfajban, például amikor Lyotard a konszenzusra törekvést azonosítja a 1001 És elég csak néhány freudi vagy gadameri közhelyet elfogadni ahhoz, hogy azt gondoljam: a „Tudom"-oknak egy jelentős hányadát egyáltalán nem áll módomban tematizálni. 1002 Persze ettől függetlenül még fel tudjuk tenni a kérdést, hogy Winckelmann, ezzel a - nevezzük így - tévedésével együtt is, nem áll-e közelebb az igazsághoz, mint mi.