Jelenkor, 1997. július-december (40. évfolyam, 7-12. szám)
1997-07-01 / 7-8. szám - Magyar Éva: Egy párbeszéd rétegei (Schein Gábor: Nemes Nagy Ágnes költészete)
ban értelmeződik, párbeszédszerűen. Vagy más helyen, más szavakkal: „Mert a vers értelme nem annyira a rekonstruálható tartalmi kijelentésekben van, és nem is azok megszüntetésében, sokkal inkább a nyelv szubjektumalkotó aktusában..." (6.) Nyilvánvaló, hogy éppen ez a nyelv- és felhasználat teszi rokonszenvessé Nemes Nagy Ágnes líráját Schein számára. Ugyanakkor nem tekinti ezt kizárólagos érvényűnek, hiszen kimondottan hermetikus költészetről, iskoláról szerinte nem is lehet beszélni. A hermetizmus dominánssá válása Nemes Nagy költői fejlődésének egyik, kitüntetett szakasza, a megelőző és azt követő periódusok ehhez viszonyítva nyerik el helyi értéküket. Azt írtam, domináns, mert Schein Gábor esztétikai minőségek egyensúlyáról, „erőviszonyokról" beszél. Felvázolja azt a változást, melynek során a platonikus világszemléletet felváltja egy „fenomenologikus érdekeltségű tárgyias líra", de azt is elismeri, hogy „a szövegek fenomenologikus érdekeltsége továbbra is igényt tartott a külső valóságra, melyre a kijelentéseket vonatkoztathatta (vö. Fák)." (116-117.) A hermetikus beszédmód legfontosabb meghatározói a többértelműség és meghatározatlanság, az ún. üres helyek, a nyelvi önreferencialitás, a szubjektumalkotó gesztus és a kategória egészére vonatkoztatott metaforikusság. Ez utóbbi különös ellentétben áll azzal a megfigyeléssel, hogy a hermetizmus térnyerésével a gazdag metaforakincs megritkult, a szövegek elliptikussá és nominálissá kezdtek válni, az ismétlések és kihagyások óriási feszültséget keltettek a versekben. A hermetizmus a már többször említett szubjektumalkotás - ennek legszebb páldája a Balaton, a Patak és a Trisztán és Izolda mellett a következő fejezetben a Szobrok című vers elemzése lesz - aktusával is a metaforák ellenében hat, hiszen a hasonlóság felismerése egy már előzetesen is létező beszélőt feltételez. Mégis, éppen az elliptikus szerkesztést tökélyre vivő Ekhnáton-ciklus legnagyobb verseiben (Ekhnáton az égben) nehezedik óriási súly a metaforákra. A megoldás kulcsa valószínűleg a metafora-értelmezések különbözőségeiben rejlik. A hermetizmus fogalmáról és poétikájáról írott tanulmányában Schein élesen elhatárolja a „mimetikus" és a derridai „hermetikus" metaforát, mely utóbbinak lényege a disszemináció, nem lehet egyetlen megfelelőre visszavezetni. Az említetteken kívül szerepel még egy, a monográfiában is felbukkanó típus, az ún. allegorikus metafora. Ez a terminus Gadamer allegória-definíciója nyomán született. Ennek megfelelően az allegorikus metafora a nem-érzékire, míg a hermetikus változat önmagára utal, kettejük egyensúlyát a kitöltetlen helyek illetve a hagyomány determináló ereje határozza meg. Konvenció és invenció fogalmait Walter Benjamin vonatkoztatta először az allegóriára, azzal a paradox kifejezéssel élve, hogy a barokk allegória nem a kifejezés konvenciója, inkább a konvenció kifejezése. Schein a hermetizmus hagyományának, a szó mögött rejlő tartalom változásának ismertetésekor számos következtetésében támaszkodik Benjáminra. Benjamin az allegorikus nyelvkezelés lényegét abban látja, ahogy a dolgokat környezetükből kiszakítja és idegen perspektívába állítja. Ez az „allegorikus intenció", melyet Schein kiterjeszt a hermetikus felhasználatra is, hiszen lényege „a lehetséges értelmek és jelentések kivetítése egy minőség nélküli vagy minőségétől megfosztott anyagra. (...) Tehát az allegória Benjamin szerint olyan hermeneutikai alakzat, amely tulajdonképpen magában foglalja a klasszikus értelemben vett szimbólumot is..." (197.) Ez a megállapítás nemcsak azért téves, mert Benjamin gondolatából nem következne feltétlenül a fenti konklúzió.4 Benja- 3 Schein Gábor: A hermetizmus fogalmáról és poétikájáról. Literatura, 1995/2. 4 A félreértés valószínűleg az esztétikai kategóriák túlságosan tág jelentéstartományából származik. Egymáshoz képest elfoglalt helyzetük értékítélet is, markáns jellemzője egy korszak esztétikájának, bizonyítja Metahistory című munkájában Hayden White, aki maga sem tudja eldönteni, melyik alakzatot tekintse metatrópusnak, a metaforát vagy az iróniát.