Jelenkor, 1998. január-június (41. évfolyam, 1-6. szám)

1998-02-01 / 2. szám - JAK Tanulmányi Napok '97 - Márton László: A kitaposott zsákutca, avagy történelem a történetekben (Két példa)

ügyek minden tekintetben (nyelvileg, irodalmilag, történelmileg) „innen" vannak min­den törésvonalon. Az, hogy itt nem véletlenszerű, elszigetelt esetekről van szó, nemcsak magából a két könyvből, illetve kritikai fogadtatásukból derül ki. Más elbeszélők is foglalkoznak régi ma­gyar ügyekkel, elsőként hadd említsem Darvasi Lászlót. Nemcsak azért elsőként őt, mert Háynak és Láng Zsoltnak nemzedéktársa, és mert - akárcsak ők - más irányú előzmények után, pályája fiatalkori szakaszát lezárva kezdett bele a régi magyar ügyekkel való nagyepi­kai foglalkozásba, hanem azért is, mert munkája elkészült és eddig publikált részeiből az de­rül ki, hogy ő is a hagyomány (a történelmi, a nyelvi és az elbeszélői hagyomány) újbóli összerakására törekszik. Azt tehát ő sem kapta egy darabban, vagy ha mégis, akkor előbb alaposan szét kellett szednie. Valójában ezt érzem fontosnak: a szétszedést és az újbóli ösz­­szerakást; ehhez képest mellékes a leírás tárgyának témabeli, formai vagy nyelvi régisége, sőt a régiség által a leírásba építhető kompozíciós perspektívák is mellékesek. Ennek a szétszedésnek és összerakásnak persze megvannak a közelmúltbeli előzményei, csak éppen háttérben vannak az irodalom alakulásának látványosabb tüneményeihez ké­pest. A magyar próza XIX. századi újjáalapításakor ugyanis a hagyománnyal való foglalko­zás sémái is kialakultak, sőt a kultúrnemzeti lét egyik tüneteként különös nyomatékot és fi­gyelmet is kaptak. És minél fontosabbnak mutatkoztak, annál inkább megmerevedtek, annál üresebbekké váltak. Ez a folyamat a XX. század elejére nagyjából lezárult, ami Kemény Zsig­­mond számára sorsanalízis volt, abból Jókainál - Erdélyi János kifejezésével élve - a mese­szövés kelméssége lett, Gárdonyinál pedig kiszínezett leckefelmondás. Innentől kezdve, te­hát az első világháborútól a nyolcvanas évekig, lényegében kétféle írói (pontosabban: elbe­szélői) viszony volt elképzelhető a hagyományhoz: egy alázatos és egy destruktív. Az alázatos szerzők - különböző színvonalon, különböző hangfekvésben és különböző hangerővel - nekiálltak gárdonyizni, a gárdonyizás pedig egykettőre az ifjúsági irodalom kellős közepén találta magát. (Ezért is van olyan kevés jó magyar gyerekkönyv.) Aki pedig a gárdonyizás közepette megpróbálta komolyan venni magát, az csak csupaszságát mutatta meg. Példaképpen kiváló férfiak egész sorát említhetném: így járt a Német maszlag, török áfiu­­mot író Laczkó Géza, így a Julianus barátot író Kodolányi János, így Az országépítőt író Kós Ká­roly, vagy hogy újabb példákat mondjak, így járt Az árulót író Sánta Ferenc és a Királyok köny­vét író Albert Gábor. Félreértések elkerülése végett: e férfiak jelentős írók voltak, s amikor épp nem a hagyományon törték a fejüket, jelentős műveket írtak, sőt a felsorolt művek nin­csenek híján komoly írói értékeknek, csak épp mint műalkotás-egészek elvéreznek a reflek­tálatlan gárdonyizáson. A gárdonyizás egyik kései, regionális alesete az itt nem boncolandó nyírőzés. Mondjunk róla csak annyit, hogy ideológiai megterheltség és formai egysíkúság jellemzi, s hogy utolsó mohikánja Wass Albert. (Két olyan írót tudok, aki elbeszélőként nem fordult szembe a XIX. századi történelemfelfogással, történeti tárgyú munkáiban mégsem gárdonyizott. Az egyik Móricz, akinek elbeszélői energiája, legalábbis jó pillanataiban, egy­szerűen elsodorja az írói beállítódás kliséit. Megjegyzem azonban, hogy amikor koncentrált­sága alábbhagy, például az Erdély-trilógia vége felé, akkor nála is feltünedeznek a klisék; igaz, hogy ezek nem a gárdonyizás, hanem az önaffirmáció kliséi. Jellemzőnek tartom, hogy időt és fáradságot nem kímélve képes volt élete vége felé átdolgozni - úgymond „korszerű­síteni" — a Rajongók szövegét, vagyis ugyanúgy a maga nyelvi kliséi közé gyömöszölte Ke­mény Zsigmond regényét, mint annak idején Gyulai Pál. A másik nagy kivétel Krúdy, aki történelmi regényeiben is megteremti a maga jellegzetes írói világát, de mivel a történelmi perspektíva és a Krúdy-próza látomásos-mitikus iránytalansága egymás ellenében hatnak, ezért egész egyszerűen gyengítik egymást. Arról nem szólva, hogy Krúdynak nem a nagye­pikai kompozíció, nem is a portréfestés az erőssége, hanem a tárgyi és nyelvi háttérteremtés.) A vagányabb vagy finnyásabb írók persze a két világháború között sem gárdonyiz­tak. Vagy nem foglalkoztak a hagyománnyal, illetve a hagyományt rögzítő sémákkal.

Next