Jelenkor, 1998. január-június (41. évfolyam, 1-6. szám)
1998-02-01 / 2. szám - JAK Tanulmányi Napok '97 - Márton László: A kitaposott zsákutca, avagy történelem a történetekben (Két példa)
ügyek minden tekintetben (nyelvileg, irodalmilag, történelmileg) „innen" vannak minden törésvonalon. Az, hogy itt nem véletlenszerű, elszigetelt esetekről van szó, nemcsak magából a két könyvből, illetve kritikai fogadtatásukból derül ki. Más elbeszélők is foglalkoznak régi magyar ügyekkel, elsőként hadd említsem Darvasi Lászlót. Nemcsak azért elsőként őt, mert Háynak és Láng Zsoltnak nemzedéktársa, és mert - akárcsak ők - más irányú előzmények után, pályája fiatalkori szakaszát lezárva kezdett bele a régi magyar ügyekkel való nagyepikai foglalkozásba, hanem azért is, mert munkája elkészült és eddig publikált részeiből az derül ki, hogy ő is a hagyomány (a történelmi, a nyelvi és az elbeszélői hagyomány) újbóli összerakására törekszik. Azt tehát ő sem kapta egy darabban, vagy ha mégis, akkor előbb alaposan szét kellett szednie. Valójában ezt érzem fontosnak: a szétszedést és az újbóli öszszerakást; ehhez képest mellékes a leírás tárgyának témabeli, formai vagy nyelvi régisége, sőt a régiség által a leírásba építhető kompozíciós perspektívák is mellékesek. Ennek a szétszedésnek és összerakásnak persze megvannak a közelmúltbeli előzményei, csak éppen háttérben vannak az irodalom alakulásának látványosabb tüneményeihez képest. A magyar próza XIX. századi újjáalapításakor ugyanis a hagyománnyal való foglalkozás sémái is kialakultak, sőt a kultúrnemzeti lét egyik tüneteként különös nyomatékot és figyelmet is kaptak. És minél fontosabbnak mutatkoztak, annál inkább megmerevedtek, annál üresebbekké váltak. Ez a folyamat a XX. század elejére nagyjából lezárult, ami Kemény Zsigmond számára sorsanalízis volt, abból Jókainál - Erdélyi János kifejezésével élve - a meseszövés kelméssége lett, Gárdonyinál pedig kiszínezett leckefelmondás. Innentől kezdve, tehát az első világháborútól a nyolcvanas évekig, lényegében kétféle írói (pontosabban: elbeszélői) viszony volt elképzelhető a hagyományhoz: egy alázatos és egy destruktív. Az alázatos szerzők - különböző színvonalon, különböző hangfekvésben és különböző hangerővel - nekiálltak gárdonyizni, a gárdonyizás pedig egykettőre az ifjúsági irodalom kellős közepén találta magát. (Ezért is van olyan kevés jó magyar gyerekkönyv.) Aki pedig a gárdonyizás közepette megpróbálta komolyan venni magát, az csak csupaszságát mutatta meg. Példaképpen kiváló férfiak egész sorát említhetném: így járt a Német maszlag, török áfiumot író Laczkó Géza, így a Julianus barátot író Kodolányi János, így Az országépítőt író Kós Károly, vagy hogy újabb példákat mondjak, így járt Az árulót író Sánta Ferenc és a Királyok könyvét író Albert Gábor. Félreértések elkerülése végett: e férfiak jelentős írók voltak, s amikor épp nem a hagyományon törték a fejüket, jelentős műveket írtak, sőt a felsorolt művek nincsenek híján komoly írói értékeknek, csak épp mint műalkotás-egészek elvéreznek a reflektálatlan gárdonyizáson. A gárdonyizás egyik kései, regionális alesete az itt nem boncolandó nyírőzés. Mondjunk róla csak annyit, hogy ideológiai megterheltség és formai egysíkúság jellemzi, s hogy utolsó mohikánja Wass Albert. (Két olyan írót tudok, aki elbeszélőként nem fordult szembe a XIX. századi történelemfelfogással, történeti tárgyú munkáiban mégsem gárdonyizott. Az egyik Móricz, akinek elbeszélői energiája, legalábbis jó pillanataiban, egyszerűen elsodorja az írói beállítódás kliséit. Megjegyzem azonban, hogy amikor koncentráltsága alábbhagy, például az Erdély-trilógia vége felé, akkor nála is feltünedeznek a klisék; igaz, hogy ezek nem a gárdonyizás, hanem az önaffirmáció kliséi. Jellemzőnek tartom, hogy időt és fáradságot nem kímélve képes volt élete vége felé átdolgozni - úgymond „korszerűsíteni" — a Rajongók szövegét, vagyis ugyanúgy a maga nyelvi kliséi közé gyömöszölte Kemény Zsigmond regényét, mint annak idején Gyulai Pál. A másik nagy kivétel Krúdy, aki történelmi regényeiben is megteremti a maga jellegzetes írói világát, de mivel a történelmi perspektíva és a Krúdy-próza látomásos-mitikus iránytalansága egymás ellenében hatnak, ezért egész egyszerűen gyengítik egymást. Arról nem szólva, hogy Krúdynak nem a nagyepikai kompozíció, nem is a portréfestés az erőssége, hanem a tárgyi és nyelvi háttérteremtés.) A vagányabb vagy finnyásabb írók persze a két világháború között sem gárdonyiztak. Vagy nem foglalkoztak a hagyománnyal, illetve a hagyományt rögzítő sémákkal.