Jelenkor, 1998. január-június (41. évfolyam, 1-6. szám)

1998-02-01 / 2. szám - JAK Tanulmányi Napok '97 - Márton László: A kitaposott zsákutca, avagy történelem a történetekben (Két példa)

Károlyból gyúrt massza, csipetnyi Szabolcska Mihállyal, Tömörkénnyel és Gárdonyival, ízlés szerint Herczeg Ferencet vagy Thaly Kálmán által hamisított kuruc költészetet ve­gyítve hozzá. Ezt Ady Endre így látta (főleg addig, amíg el nem kezdett istenes és kuru­­cos verseket írni, és bele nem merevedett nemzetmegváltói szerepébe), de nemcsak ő lát­ta így, mert Karinthy paródiagyűjteménye is ilyesféle szemléletet sugall. Ám a huszadik század végéről visszatekintve nem ez látszik. Először is, Jókai és Mik­száth életművét újra lehet olvasni; kiderülhet, hogy nem azok a művek a legfontosabbak, amelyek reprezentatívnak számítanak, s az ismertnek tudott szövegek reflektáltsági foka is tartogat meglepetéseket. Aztán: Gyulai Pálnak egészen remek prózája van, amelyben megvan mindaz a frisseség, amely hiányzik összegyűjtött akadémiai emlékbeszédeiből; Tömörkény pedig egyáltalán nem volt olyan provinciális jelenség, amilyennek hinni szo­kás. Thaly Kálmán tényleg nagy fasz volt (Isten nyugtassa), történészként és ideológus­ként korának egyik legellenszenvesebb figurája, ellenben kuruc hamisítványai azt mu­tatják, hogy rendkívüli tehetségű lírikus veszett el benne. (Vajda János költővé ütötte volna a Váci utcában, de ő elszaladt.) Aztán: a Nyugat előtt nemcsak az imént említett férfiak voltak, hanem például Vajda János, Tolnai Lajos és Péterfy Jenő; őket Németh László már a harmincas években a Nyugat elődeiként tárgyalja. S akkor egyszerre csak észrevevődik és nyilvánvaló értékké válik egy sor irodalmi tény, ami addig a magyar iro­dalom rejtett értékei és furcsaságai közé tartozott. Nem akarok névsorolvasást tartani, s nem akarok hosszan töprengeni azon sem, miért éppen a Nyugaton keresztül vált egyszerre csak észrevehetővé többtucatnyi félig-meddig el­felejtett költő, prózaíró és esszéista. Lehet, hogy a korábbi létállapot még fennálló teljessége és a közelgő összeomlás előérzete szabadított fel olyan energiákat, amelyekre a huszadik század végén az irodalom ismét érzékennyé vált. Ennél is fontosabb azonban, hogy vissza­menőleg látszik: az akkori irodalmi megújulás egyszerre több irányban indult el. A Nyugat mellett nemcsak az avantgárd létezett (igaz, meglehetősen periferikus törekvésként), hanem egy olyasféle, a Nyugathoz képest konzervatív, mégis jelentős újító erőt mozgósító vonal is kirajzolódik, amelyet Justh Zsigmond, Thury Zoltán, Török Gyula, Iványi Ödön vagy Czóbel Minka nevével lehetne fémjelezni, és amely, mivel folytatás nélkül maradt, paradox módon szintén a győztes vetélytárs, a Nyugat felől vehető észre. S ezzel együtt jár egy másik paradoxon: azáltal, hogy a Nyugat az élő magyar irodalom közvetlen előzményévé vált, felbukkanása és kanonizálódása nagyjából elveszítette törés jel­legét, ami annyit és csak annyit jelent, hogy a kanonizált szerzők (és reprezentatív műveik) körül nem annyira légüres a tér, mint azelőtt volt. Petelei István vagy Gozsdu Elek (mindket­tő Mikszáth nemzedéktársa) ma már nem érződik régebbinek, mint Krúdy vagy Móricz. Nem régebbinek, hanem magányosabbnak és emiatt esetlegesebbnek érződnek; ez viszont, felfedezésüktől nem függetlenül, inkább az újdonság érzetét kelti. Az újdonság érzetét adott esetben a nyelvi jelenségek avulása is erősítheti: a századforduló szecessziós modorosságai ma már annyira messze vannak tőlünk, hogy adott esetben egy korábbi szöveg, amely még mentes e modorosságoktól, frissebbnek érződik a későbbieknél. Érdemes ilyen szempontból összehasonlítani Komjáthy Jenő versbeszédét Adyéval vagy a fiatal Kosztolányiéval. Szeretnék azonban visszatérni a Dzsigerdilenre és a Bestiárium...-ra. Nem recenziót írok róluk; nem a szerzők eddigi pályájának csúcsaiként akarom elemezni őket, inkább pél­daként: annak példáiként, hogy az utóbbi néhány évben a hagyomány egy másik, távo­labbi tartományának átjárhatóvá tétele is napirendre került. Ezt a távolabbi tartományt népesítik be a régi magyar ügyek. Föntebb sokat beszél­tem a hagyomány aspektusainak összemérhetetlenségéről; most hozzáteszem, hogy egy bizonyos időbeli distancián túl ennek már nincs különösebb jelentősége: a régi magyar

Next