Jelenkor, 1998. július-december (41. évfolyam, 7-12. szám)

1998-11-01 / 11. szám - Boros János: A filozófia "igazság" új nevei: metafora, rekontextualizálás és újraleírás

semmi sem áll akadályként a fölfedező, az új­raalkotó élet elé; maga a történelem is alá van vetve ezen újrakonstruálásnak. „Ez a játékos­ság ama közös képességük terméke, hogy érté­keljék az újraleírás hatalmát, a nyelv hatalmát új és más dolgok lehetővé és fontossá tételére - és ez csak akkor válik lehetségessé, ha az Egy igaz leírás helyett az alternatív leírások készle­tének létrehozása válik célunkká."31 Termé­szetesen Rorty nem annyira naiv, hogy azt gondolná, a szenvedést, a halált ki lehetne kü­szöbölni; ellenkezőleg, az általa javasolt ironi­kus, metaforikus kultúrában ezek határfogal­mak lennének, amelyek soha nem tehetők nyelvivé, soha nem vehetők be a leírásba. Az emberiség középponti problémái megoldatla­nok maradnak bármiféle nyelvezet számára. E leírhatatlan tények, továbbá a hétköznapi kommunikáció szükségessége tartja fönn a nyelvet, amely nem metafora, hanem eszköz­­rendszer, az embereket összekötő kapocs. A metaforák élősködnek a mindennapi nyelven, és ha minden metafora lenne, érthetetlenné válna nyelvünk, megszűnne a kommunikáció. A metafora a kommunikációs csatornák nagy falatja, hiszen a nyelv csak egy bizonyos szá­mú metaforát bír el. A digitális kommuniká­ciós csatornák működéselvére utalva talán mondhatjuk, hogy minden digitalizált kom­munikációnak bizonyos lehatárolt digitalizá­­ciós kapacitása van az új, egyelőre nem digita­lizált („analóg") metaforák feldolgozására. Itt válik szükségessé a metafora dedivinizá­­lása és relativizálása, amelyet Rorty ismét Bloomra hivatkozva tesz meg: „A szomorú igazság az, hogy a költeményeknek nincs je­lenlétük, egységük, formájuk vagy jelentésük ... Sajnos, a költeménynek nincs semmije, sem­mit nem hoz létre. Jelenléte ígéret, része a dol­gok remélt szubsztanciájának, a nem látott dolgok evidenciájának. Egysége az olvasó jó­akaratában van ... jelentése inkább az, hogy van, vagy inkább volt más költemény."32 Ép­pen ezért a poétikus szövegek egymásra utal­nak, nem valami szövegen kívülire, és ez mint­egy feljogosít bennünket arra, hogy a költemé­nyeket félremagyarázzuk, hiszen nem jelölve nyelven kívülit a költemények sorára, textu­sok nagy halmazára utal. A filozófiai, iroda­lomelméleti, poétikai kutatások hasonlóan, mintegy a káosz szabadságával keresik a nyel­vi megformálások, strukturálódások lehetősé­geit, és ezért mondja Bloom: „Adjuk föl azt a kudarcba fulladt vállalkozást, hogy úgy pró­báljunk »megérteni« egy költeményt, mint ön­magában való entitást. Ehelyett próbáljuk in­kább megtanulni, hogy minden költeményt úgy olvassunk, mint költőjének mint költőnek egy előző költeményről vagy általában a költé­szetről adott szándékos félremagyarázását."33 Rorty azonban mindezen felszabadítás da­cára kitart amellett, hogy létezik egy közelebb­ről meghatározhatatlan múlt, amely lehetővé teszi a poétikus, metaforateremtő erős költői létet. A múlt Rorty számára a Ding an sich, he­lyesebben a Vergangenheit an sich, a past in it­self, amely számunkra csak akkor érdekes és csak akkor van értelme, ha foglalkozunk vele, és ha nyelvünkkel, újraleírásunkkal saját múl­tunkká tesszük, egy olyan múlttá, amely már nemcsak az, ami volt, hanem az, ami van és az, ami lesz, mivel mi imigyen akarjuk. Az irodalom és elmélete: új történelem és új filozófia? Amennyiben a történelem, a történetiség szá­munkra műtárgyként jelenik meg, amellyel kapcsolatban újraleírási, átalakítási lehetősé­geink vannak, akkor nem annyira a történet maga, legalábbis nem az ott lévő, a múltban történő kap jelentőséget és hangsúlyt, hanem amilyenné mi tesszük azt fogalmainkkal, nyelvhasználatunkkal, végső szótáraink meg­határozásával, a fogalmisághoz való viszo­nyunkkal, tehát az időbeliséghez, sőt magához az idő kialakulásához való kapcsolódásunk­kal. A történelemmel és a történelmet konsti­­tuáló nyelvvel kétségtelenül el lehet végezni ugyanazokat a dedivinizáló munkákat, ame­lyet a szubjektummal, az ésszel vagy a nyelv­vel már megtettek. Nyilvánvaló, hogy nincs olyan, mint abszolút történelem, történelem „ott kint" magában, nincs olyan, mint hagyo­mány, sőt talán olyan, mint múlt sincs, ami a nyelvhasználatunkon, történetírásunkon és történetalakításunkon kívül lenne. Hayden White szerint a történet megírásának számos módozata van, a romantikus, a tragikus, a ko­mikus és a szatirikus, sőt mindezek mellett egyenként elvileg lehet formalista, mechani­­ st Rorty, Esetlegesség... 57. 32 Bloom, Kabbalah and Criticism, 122., idézi Rorty, Esetlegesség... 59. 33 Bloom, The Anxiety of Influence, 43., idézi Rorty, Esetlegesség... 59.

Next