Jelenkor, 1999. január-június (42. évfolyam, 1-6. szám)
1999-01-01 / 1. szám - Szilasi László: Zsófia szüzessége (Esterházy Péter: Fuharosok)
azonban, hogy ebben a világban éppen neki nincs önálló léte. Nincs, mert ő a kiegészítés, a pótlék, a szupplementum maga: „a legsatnyább vagy merev tárgy is mindent szétfeszítő erővel robbanhat széjjel vagy csodásan aktív természetűvé változhatik, ha megadatik az a kiegészítés, amire keres s amire vár." (31.) Zsófi ereje a kiegészítés ereje: az egésszé gömbölyítés, az aktiválás, majd szétrobbantás önfeláldozó képessége. Nem véletlen, hogy az egész történet folyamán éppen ő az egyetlen, aki be meri vallani: „szét vagyok" (48.). Azt tényleg nem mondanám, hogy kifejezetten örül ennek,16 de hogy léte tökéletességében is kezdettől fogva a ráhagyatkozáson alapult, hogy ő, a teremtő, teremtményei: anyja, nénéi, a grófnő, a Lovag és a Fuharos (szó és tett: nyelvi) működésének eredménye, az mindvégig világos marad. „Magam talán középre állok." (47.) - szól a fuharosok távozta utáni első mondatában: „Combom a plédhez tapadt, belülről fázom, nyílt seb vagyok, büdös vagyok, csatornaszagú" (48). Ennek a történetnek (talán) olyasvalaki áll a középpontjában, akinek magának nincsen közepe, centruma, magva. Végső szerelmi vallomása ebből a szempontból lesz igazán fontos. „Dafka, rongy áruló", és „az árulónak halnia kell" (51.) viccelnek - veszélyesen és rituálisan - Zsófi nénéi. ,,[E]gy fuharos bolondját szereti" (uo. 51.). Zsófi épp ezzel a rövid és magyarázkodó vallomásával, annak a nővérek adta értelmezésével kerül túl és felül az oppozíciókon. Szerelme, a Lovag nem nyeri el önálló identitását itt sem, továbbra is a fuharosok bolondja marad ugyan, de a Fuharos is elveszti arcát, visszaolvad társai közé, egy fuharossá vedlik vissza, akit immár csupán a tulajdona definiál. Egy fuharos. Akinek bolondja van. Zsófi elsősorban nem a narrátor neve, nem az áldozat neve, nem is a történet központi alakjáé, de még csak nem is az isteni erényeknek, a Hitnek (Fides), a Reménynek (Spes) és a Szeretetnek (Caritas) a legenda szerint életet adó ókeresztény vértanúé,17 hanem leginkább talán azé a helyé, ahová a szöveg által előbb nyíltan felállított, aztán előbb megfordított majd végképp felszámolt oppozíciók újra meg újra, megint (52.) beíródnak. És persze Zsófi neve azt jelenti: bölcsesség. Aminek egyetlen adekvát retorikai kifejezőeszközében, a sententiában pedig (főleg: Pascal) idézetei által mindvégig valósággal tobzódik a szöveg. Ebben az értelemben és ebből a szempontból talán nem túlzás azt állítani, hogy ennek a szövegnek tulajdonképpen a központi alakja a középponti alakzata.18 Balassa Péter - meggyőződésem - nem az esszéista írásmódot állítólag jellemző könnyűkezűséggel járt el, hanem az újrabeíródás e szöveget leginkább uraló alakzatát fedezte fel s jellemezte igen nagy pontossággal, amikor 1984-es recenziójában lakonikus tömörséggel 16 „Amíg a teljesség felbomlását veszteségként tapasztaljuk, addig még a modernségben vagyunk." Dieter Borchmeyer: W. Welsch: Unsere postmoderne Moderne. Poetica 21 (1989), 212. Idézi Kulcsár Szabó i. m. 17 A keresztény művészet lexikona. Szerk.: Jutta Seibert. Bp. 1986. Erények és bűnök címszó. 18 Mivel a szó szoros értelmében a sententia sem nem trópus, sem nem alakzat, sokan egyszerűen az amplificatio egyik esetének tekintik, tartózkodnék a 'domináns trópus' kifejezés nyílt alkalmazásától. Mindazonáltal a sententia ebben a szövegben valami ehhez hasonló funkcióval bír. „Kezdettől fogva találkozunk a hosszabb elbeszélést átfogó trópus lehetőségével. Quintilianus az Institutióban az iróniát úgy írja le, mint amely képes megszabni egy szónoklat egészének színezetét azáltal, hogy olyan hangnemet alkalmaz, mely nem illik az adott szituációhoz, vagy éppen, mint Szókratész esetében, áthatja egy élet egészét." [Quintilianus: Institutio 9. 2. 44-53., idézi Norman Knox: The Word Irony and its Context. 1500-1755. Durnham, N.C.: Duke University Press, 1961] Idézi: Paul de Man: A temporalitás retorikája. Ford.: Beck András. In: Az irodalom elméletei. 1. Szerk.: Thomka Beáta. Pécs, 1996. 35. .,[M]ind a költészet, mind pedig a próza különböző formái (...) jellemezhetők annak a domináns trópusnak az alapján, amely a nyelv által nyújtott paradigmaként szolgál egy olyan világ valamennyi jelentést hordozó viszonya számára, amelyet bárki, aki e viszonyokat a nyelvben kívánja ábrázolni, felfoghat." Hayden White: A történelmi szöveg mint irodalmi műalkotás. Ford.: Novák György. In: Testes könyv. Szerk.: Kiss Attila Atilla - Kovács Sándor S. K. - Odorics Ferenc. Dekon-könyvek, Szeged, 1996. 350.